2024. március 28. - Gedeon, Johanna

Igényes rockzene kontra Fekete Pákó

A Morpheus egy gyerekkori barátságból nőtte ki magát egy ma már tíz éves zenekarrá. A több tagcserén átesett, metálzenét játszó csapat két tagját, Horváth Lajos ritmusgitárost és Vörös Attila szólógitárost csíptük el egy beszélgetésre a Pont FM 88.1 Rádió
2008. március 3. hétfő 19:15 - Mohai Szilvia
Rátok nézve nehéz elhinni, hogy lassan tíz éves a zenekar. Nagyon fiatalok vagytok.

Vörös Attila: Ne rám nézz, én később csatlakoztam hozzájuk. (nevet)

Horváth Lajos: Attila új tag, nemrég került a zenekarba. Én alapítottam a Morpheust a Giczi ikrekkel (Balázzsal és Tamással), osztálytársak voltunk az általános iskolában, és ez odáig fajult, hogy már tíz éves a zenekar. Akkor még Nachladal István volt az énekesünk, három évet húztunk ki vele, majd váltottunk. Könnyű Tamás csatlakozott hozzánk, ő egy idősebb generációt képvisel. Vele kezdtük el igazán komolyan a zenélést, azóta három nagylemezünk jelent meg. A legújabb decemberben, a HammerWorld rockmagazin mellékleteként.

Gondoltátok volna annak idején, hogy ennyi időt kihúztok majd együtt? Egyáltalán mit szólt hozzá a családotok, hogy a zenével szeretnétek foglalkozni?

Horváth Lajos: Én nem gondoltam volna. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer a színpadon állhassak egy gitárral, és a közönség velünk együtt üvöltse a dalok szövegét. Szerencsére a családunk teljes vállszélességgel mellettünk állt, így ebből nem volt soha probléma.

Vörös Attila: Nálunk apai ágon mindenki zenész, így engem is támogattak ezen a téren.

Horváth Lajos: Mára oda jutottunk, hogy olyan helyeken is játszottunk - igaz, nem mint főzenekar -, ahol nagyon sokan hallhatták a zenénket, például a Petőfi Csarnokban több ezer ember előtt, ez nagy megtiszteltetés a számunkra. Szerintem az elején egyikünk sem gondolta volna, hogy három lemez után idáig jutunk. Mostanában olyan visszajelzéseket kapunk a rajongóktól, amelyekért már magában megérte belekezdeni ebbe az egészbe. Egyszer például azzal hívott fel egy lány, hogy a barátja három hónapja kórházban fekszik, nem küldenénk-e neki egy dedikált pólót, mert mi vagyunk a kedvenc zenekara, a kórházban is csak minket hallgat, biztos nagyon örülne neki, és segítene a gyógyulásban. Ez egy olyan kis kaposvári gitáros gyereknek, mint én, iszonyú jó érzés.

Mennyire lehet megélni a zenélésből manapság? Vagy reménytelen?

Horváth Lajos: Azért nem reménytelen; de ha a magyar átlagos minőséget szeretnénk nyújtani, a technika és a látvány terén egyaránt, akkor maximum nullszaldósra tudjuk kihozni. Például Kaposváron a lemezbemutatónkon nemzetközi színvonalú pirotechnika volt. Ha igazán jót akar az ember, lehet, hogy még bukik is rajta anyagilag, nem hogy keresne vele.

Azért ez a tíz év csak jelent valamit.

Horváth Lajos: „Sajnos” csak annyit jelent, hogy ott lehetünk nagyobb helyeken, mint mondjuk az előbb említett Petőfi Csarnok, és olyan zenekarokkal játszhatunk, mint az Ossian vagy a Pokolgép; de az anyagiakban ez nem nyilvánul meg.

A rajongóitok mind fiatalok?

Horváth Lajos: Van mindenféle, a tizenegypár évestől az idősebbekig; még a rokonság hatvan körüli tagjai is hallgatják a zenénket.

Vörös Attila: Már csak Tomi (Könnyű Tamás, az énekes) miatt is, hiszen ő az idősebb generációt képviseli köztünk.

Nagyon sorsszerűnek tűnik, ahogy az új énekesetekre rátaláltatok.

Horváth Lajos: Az is volt. Egy tehetségkutatón játszottunk Tabon, Tomi is ott volt a Zarándok együttessel. Mikor meghallottuk énekelni, felkaptuk a fejünket: „Úristen, milyen jó hangja van!” Úgyhogy, amikor sor került a szakításra a régi énekesünkkel, egyből hívtam a Tomit, hogy csatlakozzon hozzánk. Másnap már együtt próbáltunk, három nap múlva pedig fel is léptünk, addigra megtanulta a dalokat.

Mennyit változtak a dalaitok, mióta vele játszotok? Hiszen ő egy más hang, egy más ember.

Horváth Lajos: Fajsúlyosabb lett a zenénk. A két srácnak teljesen más hangja van. Nahinak (Nachladal István, a korábbi énekes) nagyon magas, olyan Iron Maiden-es, áriázós; Tomié pedig szikárabb, markánsabb. Ezzel együtt a zene is más lett, de nem elsősorban az énekesváltás miatt, hanem, mert én mostanában keményebb zenéket hallgatok, így a következő lemezünk is keményebb lesz. Tomi az általam írt alapokra énekel, így nem az ő hangjától függenek a nóták.

Ezek szerint te írod a dalokat, vagy azért a többiek is részt vesznek benne?

Horváth Lajos: Alapvetően én, legalábbis eddig így volt. Persze, ezentúl Attila is részt vehet benne, ha van valami ötlete.

Hogy zajlik egy ilyen, mikor jön az ihlet?

Vörös Attila: Minden nap kézbe vesszük a gitárt, és ha jön valami jó ötlet, azt leírjuk.

És mi van, ha ez a jó ötlet mondjuk a metrón jut eszedbe?

Vörös Attila: Velem már történt ilyen, igaz, nem a metrón, hanem a kocsiban. Eszembe jutott egy jó dallam, egész hazáig dúdoltam magamban, hogy el ne felejtsem. Otthon aztán lejátszottam, továbbfejlesztettem. A másik gyakori eset, hogy a próbán valaki elkezd játszani, a többiek bekapcsolódnak, és így is születnek új dalok. Annyi ideje már zenél mindenki, hogy ha jön valami fogós téma, akkor ki tudjunk belőle hozni együtt valami újat.

Horváth Lajos: Otthon, Kaposváron az ágyam mellett áll a gitár, esténként játszom rajta, olyankor sok minden az eszembe jut. Azt nem tudom elképzelni, hogy valaki leül, hogy „Na, most egy dalt fogok írni”, és elkezd kottázni. Ez nem az a típusú zene. Érdekes megfigyelni, hogy áll össze a zene a stúdióban; hiszen az egész egy gitárriffből indul, ahhoz csatlakozik az ének, a vokálok, a billentyű, akár vonósok is; és ez nekünk is meglepetés, hogy mi lesz végül belőle. Mikor elkezdek otthon játszogatni, nem áll össze a fejemben ennyire az egész.

Más stílusú zenét is hallgattok vagy csak rockot?

Vörös Attila: Sok mindent szeretünk; én komolyzenét is szívesen hallgatok, latint is, például régi Santanákat. Szerintem jó meg rossz zene van, és ezekre minden stíluson belül találni példákat.

Horváth Lajos: Nelly Furtado forever! (nevet)

Vörös Attila: De most komolyan, például a Christina Aguilera szerintem abszolút etalon a popzenén belül. Jó a hangja, jó a zenéje, és elég meghatározó egyéniség.

Horváth Lajos: A kocsiban azért nem hallgatok mondjuk Rihannát, de például a Tomi vágja az összes énekes csaj nevét. (nevet)

Vörös Attila: Szerintem ma már nagyon igénytelen zenét nem lehet eladni, így találunk igényes dalokat a popon vagy a rockon belül is.

Horváth Lajos: Kivéve Magyarországon.

Vörös Attila: Hát, igen, de külföldön szerencsére már nem így van.

Hátha egyszer nálunk is jobb lesz.

Horváth Lajos: Igen, már mintha egy kicsit haladtunk volna afelé, az élő zene például mostanában újra előtérbe került: nekünk is vannak koncertjeink különböző sportcsarnokokban. Ezekre a bulikra több ezer ember eljön, és rockot, metált hallgat. A popzene általánosságban ma Magyarországon nem tud megtölteni ekkora helyeket közönséggel, csak az ingyenes rendezvényeken. Ha van egy road show, arra szívesen elmennek az emberek, jó program estére, és pénzbe sem kerül. De ha egy popzenekar elmegy egy vidéki csarnokba, ott nem lesz elegendő közönség, az biztos; az emberek nem veszik meg a jegyet. Maximum egy diszkóba tudnak elmenni playbackelni. Egy rockkoncertre már sokkal inkább vesz jegyet az a réteg, aki ezt a zenét szereti. Persze, annyira nem fényes a helyzet, kevesebb a néző, mint régen; de a rockerekre inkább jellemző, hogy elmennek a kedvenceik koncertjére, mint más stílusok híveire.

Egyre több a rockzenekar, nem megy a harc egymás közt a rajongókért?

Horváth Lajos: Szerintem ez nem csak a rockra jellemző, csak mi azt ismerjük jobban. Szerintem popzenekarból is több van, mint régebben.

Vörös Attila: A médiának ebben nagy szerepe van: a kilencvenes években a diszkózenéket meg a technót kapták fel, akkor az volt a divatos, most meg próbálnak a popzenébe belemosni egy kis rockot, ott van például a Lola meg hasonlók. Talán emiatt fordul a figyelem egy kicsit jobban a rock felé; nem hiszem, hogy az igény nőtt volna meg rá.

Ennyi zenekar közül hogy lehet kitűnni? Miben nyújtotok ti mást vagy többet, mint a többiek?

Horváth Lajos: Nehéz kitűnni, az biztos. Vagy a zenében kell valami nagyon újat hozni, de arra itthon egyszerűen nincs közönség, nagyon nehéz beelőzni a régi nagy generációt - például az Ossian vagy a Pokolgép már több évtizede léteznek, és még mindig ők a nagy nevek. Vagy a médiába kell bekerülni, hiszen úgy juthatunk el az emberekhez, másként nem megy. A fiatalabbak közül a Depressziónak ez sikerült, ők jó kis nézőszámokat produkálnak. Manapság nagyon nehéz bekerülni az emberek „lakásába”; tudatni velük, hogy létezel. Ha mondjuk lenne az egyik kereskedelmi csatornán este nyolckor egy műsor, amelyben benne lennénk, biztos többen kattintanának a honlapunkra, mint most. Így viszont csak azt a szűk réteget tudjuk elérni, aki amúgy is rockzenét hallgat, és koncertekre jár. Ahhoz a nagyközönséghez, amilyet például a Tankcsapdának sikerült szereznie, mi nem tudunk eljutni. Ha nagyot akar robbantani az ember, ahhoz erős médiaháttér kell: mindenhol ott kell lenni, tévében, rádióban, vagy szerezni egy szponzort. Ha az embernek sikerül valami igazán újat létrehoznia, például különböző stílusok keverésével, akkor felkeltheti a zenébe befektetni kívánók figyelmét, és számot tarthat a média érdeklődésére is. Erre jó példa a svéd Meshuggah zenekar, akik nagyon különleges és kemény zenét játszanak, így nem csak rockzenei körökben ismerik el őket, hanem akár a komolyzene képviselői is. A rockzene műfaja már elég kitaposott, mind a hangszerelés, mind a stílus terén; így csak akkor lehet valami újat hozni, ha az ember vállalja a szélsőségességet, vagy mondjuk berak egy új hangszert a metálzenébe.

Vörös Attila: Szerintem manapság gyakran úgy próbálnak különlegessé válni, hogy túlbonyolítják a zenéket. Ennek az a hátránya, hogy így sokan nem értik meg, nem ad számukra semmit, mesterkéltté válik. A zenehallgatás kultúrája is negatív irányba változott.

Horváth Lajos: A legújabb generáció már azt sem tudja, mi az, hogy CD. Egy dedikáláson egy CD-boltban volt olyan, hogy bejött egy kissrác, hogy vegyen egy lemezt, amelyet aláírathat. Volt nála pénz, de nem tudta, mit csináljon vele. A mai fiatalok szinte már csak a downloadot ismerik: a számítógépet és a DC-t remekül kezelik, de a CD már idegen a számukra, a kazetta meg pláne. Amikor mi voltunk tizenévesek, még egészen máshogy ment mindez.

Vörös Attila: Nem is volt ekkora a választék, mint ma. Sokkal kevesebb zenekarnak volt CD-je vagy kazettája. Ma pedig felmész a myspace-re, és tíz perc alatt tízmillió zenekart tudsz meghallgatni. Felgyorsult az élet: rákattintasz egy együttesre, meghallgatsz egy dalból tíz másodpercet, megnézed a képeket, és már mész is tovább. Ma már több kell ahhoz, hogy egy zenekar igazán megragadjon, és elmenj mondjuk egy koncertjükre.

Mindenki az internetes letöltésekről beszél, hogy mennyire ellehetetleníti a zenészeket. Szerintetek mi lenne a megoldás?

Horváth Lajos: Fizetőssé kellene tenni ezeket az oldalakat. Bár, valószínűleg egy ideig még marad a CD: amíg az írható lemezeket veszik az emberek, megéri gyártani. A kisebb zenekarok számára pedig kifejezetten segítség az internet, mert így lehetőségük van a bemutatkozásra. A nyolcvanas években csak azokat ismerhettük, akiknek lemeze volt. Ma már szinte bárkinek lehet, aki ki tudja fizetni a stúdióköltségeket. Az más kérdés, hogy amíg a médiában nem jelenik meg, senki sem fogja megvenni. Három-négyezer forintot már nem áldoznak az emberek egy CD-re. Ha tetszik nekik egy dal, rákeresnek a neten és letöltik. De magát az előadót így nem ismerik meg: nem tudják, ki az, hogy néz ki, mit csinált korábban. Régen nem volt ilyen személytelen a dolog: az emberek fújták egy együttes tagjainak a nevét vagy a dalszövegeket.

Nincs is rá igényük, hogy egy-egy dalhoz egy arcot kössenek?

Horváth Lajos: Nem tudnak, mert el sem jut hozzájuk a CD, csak egy-egy dalt ismernek, amelyet az interneten hallgattak meg. A mi legújabb lemezünk is azért jelent meg ilyen formában, egy újság mellékleteként, mert másképp nem tudtuk volna eljuttatni az emberekhez. Hétezer példányban jelent meg; hétezer-ötszáz ma már aranylemez. Ha valaki megvesz egy újságot, és van mellette egy ingyen CD, akkor már nyilván meghallgatja. Így legalább lehetőség van arra, hogy megismerje és megszeresse a zenénket. A rádiókkal is hasonló a helyzet: hogy döntsék el az emberek, hogy tetszik-e nekik egy adott zenekar, ha nem játssza senki a dalaikat. Így kénytelenek azok közül a zenék közül választani, amelyeket hallanak.

Lesz koncertetek a közeljövőben?

Horváth Lajos: Persze, épp turnén vagyunk. Voltunk Pécsen, Kaposváron, Pesten, márciusban pedig Miskolcon, Nyíregyházán és Szolnokon lépünk fel.

Klipet terveztek? Megéri egyáltalán manapság klipet készíteni?

Horváth Lajos: Egy klipünk van; amikor még ment a Viva tévén a Megawatt című műsor, játszották is. Az a baj, hogy ha minőséget akar az ember, egy klip minimum félmillióba kerül, de inkább többe, és nem biztos, hogy megéri elkészíteni, hogy aztán a magyar zenetévé lejátssza évente kétszer. Az internetes videómegosztó-rendszerekben látok még lehetőséget: ha oda feltölti az ember a klipjét vagy egy koncertfelvételt, úgy azért elég sok emberhez eljut. Persze, a jövőben szeretnénk majd még klipet készíteni, de egyelőre várunk vele. Kisebb kábeltévék le is játszanák, vannak ilyen témájú műsoraik, csak kérdés, hogy megnézné-e valaki. Nagyobb nézettségű, olvasottságú médiumokba kell bekerülni, hogy megismerhessenek az emberek. Ha ez sikerül, utána már mindegy, mit csinálsz, úgyis írnak majd rólad, lásd Kelemen Anna, Fekete Pákó és hasonlók.

De azért nem lettetek pesszimisták emiatt, ugye?

Horváth Lajos: Nem, szó sincs róla. Azért nem görcsölünk egész nap azon, hogy „Úristen, mikor kerülünk már be a tévébe”. Csak kicsit elszomorító, hogy Magyarország legismertebb arcai semmit sem tettek le az asztalra. Külföldön azért ez nincs ennyire így. Pedig van egy rakás ember, aki minőségi munkát végez, de erről nem számol be a média, csak olyanokról, hogy „Pákó összetörte a kocsiját, mert Anettkát elütötte egy galamb”.

Látod, mi rólatok is írunk, nem csak Pákóról.

Horváth Lajos: Igen, ez tök jó, csak sajnos kevés olyan médium van, ahol a hozzánk hasonló zenekarok megjelenhetnek. De reméljük, a jövőben javul majd a helyzet.

Morpheus
A zenekar 1998-októberében alakult Kaposváron. 2000 őszén Tabon, egy tehetségkutató fesztiválon lépett fel a Morpheus még Nachladal Istvánnal. Mivel a zenekaron belül problémák voltak az énekes hozzáállásával, új énekes után kellett nézni. Ugyanezen a fesztiválon lépett fel a Zarándok nevű csapat, amelynek énekese Könnyű Tamás volt, ő lett a Morpheus új énekese. 2001. augusztus 5-én a zenekar első bemutatkozása a nagyközönségnek a Sziget Fesztivál Metal Hammer Nagyszínpadán történt, sikerrel. Még ebben a hónapban felvették Pécsen a Gyötrelem című, három számos demót, két új nótával és a régebben íródott Éjszakai vadásszal. Számos nehézség után a zenekar elérkezett a várva-várt első nagylemez felvételéhez, amely október végétől november közepéig tartott. A lemez 2003. március elején jelent meg Morpheus címmel. 2004-ben elkészült a zenekar első videóklipje a Szívem újra lángol című számra. Augusztus 22-én megkezdődött a 3. nagylemez felvétele. A szólókat már Vörös Attila játszotta fel, aki egyúttal átvette a szólógitárosi posztot is a zenekarban. Az album a III. címet viseli, és Hammer World decemberi számának mellékleteként jelent meg. 2008 tavaszán a Halor zenekarral közösen a Morpheus egy közel 20 állomásos turnén bizonyítja élő erejét. Forrás: morpheus-band.hu
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Sztárhírek témában
Ön követi a Való Világ hatodik szériáját?
Ezzel kelek és fekszem!
Bele szoktam pillantani, ha időm engedi
Rá-ránézek, de nem foglalkoztat különösebben
Nem nézem
Nem nézem és ellenzem is, népbutításnak tartom!
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását