Ki ne szeretett volna gyermekkorában képregényrajzoló, esetleg rajzfilmgyártó lenni? Biztos sokan bólogatnak, hogy igen, bizony nem egyszer megfordult a fejemben, hogy ceruzát és papírt ragadok, majd kirajzolok mindent magamból, ami a lelkemet nyomja.

A ceruza fogásánál már sokan megütköztünk. Mikor felvázoltuk az első vázlatokat, de azok sehogyan sem akarództak formát ölteni. Ekkor morzsolódnak le az első emberek, akik inkább feladják, és tehetségtelenségre hivatkoznak. A kitartóbbak gyakorolni kezdenek. Egy-két intenzív rajztanfolyamon el lehet sajátítani az alapokat, amire később már lehet építkezni.

Sajnos erről a szintről is nehéz a továbblépés, mert nem elég a tehetség, azt meg is kell mutatni, ehhez versenyek szükségesek, amiket ajánlott megnyerni. Utána jöhetnek a művészeti sulik, itt csak a bekerülés a nehézkes. Sok a jelentkező, a tehetséges művészpalánta, de a helyek száma véges – nem kerülhet be akárki.

Ha már képregényekről, és rajzfilmekről beszélünk, érdemes megnézni a legnagyobb kitermelő országot, Japánt.



Akik mindent egy lapra tesznek fel

Japán annyira komolyan gondolja ezt a műfajt, hogy kulturális exportja legnagyob százaléka a rajzfilmekre, animékra épül. Mindent a popkultúrára tesznek fel, hiszen a nyugati embereket ez érdekli, nyűgözi le a leginkább. Ezért fordulhatott elő, hogy idén márciusban három modell lányt neveztek ki Japán Kulturális Nagykövetnek, akik hirdetik a szigetország divatirányzatait. De nagykövet volt már egy régi, kultikus rajfilm figura is, a Doraemon cica, és a Hello Kitty is.

A Tokiói Animátorképző Egyetemet ajánlatos elvégezni, ha Japánban élünk, így nagyobb eséllyel pályázhatunk az álommunka elérésére, hogy végre mi alkothassuk meg gyermekkorunk szuperhőseit, és példaképeit.

Ezek nemes álmok, melyekért megéri küzdeni. De biztosan?

Yuko Matsui elvégezte ezt az egyetemet Tokióban, és még állást is kapott egy középkategóriás animációs cégnél. Szerencsés volt, irigy szemekkel tekintenek rá sokan. Most ugorjunk két évet előre, s nézzük meg, hogy mit csinál jelenleg Matsui! Havonta közel 80 ezer jent keres, ami ma, március negyedikén, tíz óra, tizenöt perckor pontosan közel 200 ezer forintnak felel meg. Ez rengeteg pénz magyar szemmel, de gondolom nem kell mondanom, hogy Japánban ettől az összegtől nem vágják hanyatt magukat.

Ő mit tesz ezért az összegért? Napi tíz órát dolgozik, folyamatosan rajzolja a karaktereket, a paneleket. Még mindig a szüleivel kénytelen élni, nem tud félretenni, csakis a napi létszükségleteit tudja kielégíteni. Huszonkét évesen még mindig gyakornoknak számít, és nem egyszer fordul elő, hogy éjszaka is dolgoznia kell.

Anno, Yuko Matsuivel heten végeztek egyszerre, de ebből a táraságból már hárman feladták álmukat, hogy profi animátorok, rajzolók legyenek.

Matsui története nem különleges, rengeteg feltörekvő művésznek kell szembenéznie a szakma árnyoldalával. Csak a legjobbak, és egyben legkitartóbbak tudják megvetni a lábukat a rajzfilmek piacán, és ez a harc nem csak a dolgozókat károsítja.

Lerántották a leplet

Az egész rajzfilm piacnak félnie kell, főleg azoknak a nemzeteknek - lásd Japán -, akiknek kulturális exportjuk nagy részét ez teszik ki. A japán animék, rajzfilmek, rajongók száma folyamatosan növekszik az egész világon. Bevételi forrásuk a tévében leadott rajzfilmekből, a DVD eladásokból, és az egyéb relikviákból (kulcstartó, párna, figura) származik.

Az internet segítségével képesek nyugatra is terjeszkedni, hiszen rengeteg a legális letöltő oldal, a videó megosztók. Sőt a kevésbé legális letöltésekről sem szabad megfeledkezni, hiszen végső soron ez vezetett ahhoz, hogy nyugatra is eljutottak a terjesztők.