Gyurcsány után elsöprik a következő miniszterelnököt is

Fél évvel ezelőtt arról is beszéltünk, hogy kérdés: a mai világrend teljes sebességgel csapódik-e a létezés végső falába, vagy fékez előtte. Ma már látszik valami?

Nem nagyon. A látványos problémák tavaly ősszel kezdődtek, szeptemberben, minket októberben értek el a problémák, majd november negyedikén alá is írták azt szerződést, amelyet én a „három v” elmélettel magyarázok: valutaalap, verőlegények és védelmi pénz. A verőlegények tartanak egy kis bemutatót, hogy bedönthető a magyar forint, majd jönnek és felajánlják a saját védelmi szolgáltatásukat. Egy szemfényvesztő pénzhatalmi játszma folyik, nem csak Magyarországon. Ezek az erők mindenkit megpróbálnak megkörnyékezni, de nálunk van a legcinikusabb, leggátlástalanabb, kollaboráns elit.

Az látszik-e, hogy egyfajta kelet-dominancia érvényesül a következő évtizedekben, vagy marad a nyugati világ, csak más keretek között, más működési móddal?

Ha a világ urai továbbra is kezükben akarják tartani a világot – márpedig kétség nem férhet ahhoz, hogy akarják –, akkor változtatniuk kell…

Kérdés, hogy tudják-e…

Erre nagyon nehéz válaszolni. A világ urai azt is kétségbe vonják, hogy ők egyáltalán léteznek. Van egy véleményhatalmi védőrendszerük, amely büntetőjogilag tiltja, gyűlöletbeszédnek minősíti az arról való diskurzust is, amely arról szól, hogy ő egyáltalán létezik-e. Így elég nehéz konstruktív párbeszédet folytatni, márpedig az új világrend csak úgy tudna kialakulni, ha párbeszéd kezdődik közöttük és azok között, akiknek a mostani világrend kevésbé tetszik. A válságok felerősítik az elmúlt húsz évvel elégedetlen hangokat.

Éppen húsz évvel ezelőtt volt a washingtoni konferencia, amelynek nyomán mind a mai napig „washingtoni konszenzusnak” nevezzük azt a neoliberális világszemléletet, amely szerint dereguláció, liberalizáció, privatizáció kell, s minden jó lesz. Ez látványosan megbukott. Most attól az államtól várják el – amelyet ez a felfogás tulajdonképpen halálra ítélt –, hogy segítse ki a meglehetősen kilátástalan helyzetbe jutott modellt. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász mondta erre, hogy „nagyon ügyes”. Amikor profit van, az magán profit, amikor veszteség van, azt meg államosítjuk. Ez kifosztás. Ez ellen megvan a lázadók csoportja, első helyen Kínával, Oroszországgal, Iránnal, s a latin-amerikai országokkal. Ez azonban egyelőre még nagyon laza, alkalmanként egymással is konkuráló koalíció.

Vajon ezek a konkurens államok kerülhetnek-e domináns pozícióba?

Azok a folyamatok, amelyek most zajlanak, ezek önmagukban is sok mindent átrendeznek. A jelenlegi, Amerika által uralt birodalmat ez a konkurens csoport nyilvánvalóan gyengíti. Hogy mi lesz Kínával és Indiával, erre nehéz válaszolni, de könnyen elképzelhető, s valószínűbb is, hogy olyan hatalmi átrendeződések mennek majd végbe, amelyek az USA által uralt pénzhatalmi rendszert gyengítik, s a „lázadókat” erősítik.

Ha a gazdasági elit tagadja is létét, megközelíthetőek-e például az IMF-en, vagy befolyásos gazdasági hatalmak kormányzatain keresztül? Lehet-e rajtuk keresztül szót érteni ezzel az elittel?

Informálisan eddig is zajlott, s fognak is zajlani egyeztetések. Van azért ennek a hatalmi rendszernek látható része is, amit én három részre osztok. Maguk a multinacionális vállalatok, meghatározó bankok rendszerét nevezem kényszerítő hatalomnak. A valutaalap, világbank, hitelminősítő intézetek, a világkereskedelmi szervezet a figyelmeztető, fegyelmező hatalmi ág részei. Ők figyelmeztetik a nem „politikailag és gazdaságilag korrekt” magatartást folytató lokalitásokat, illetve fegyelmezik őket: a hitelminősítő intézetek kilátásba helyezett leminősítése milliárd dolláros veszteségeket okozhat az országnak.

Arra nehéz szavakat találni, hogy 4 százalékos infláció mellett 14 százalékos kamattal lehet eladni az abszolút biztonságos állampapírokat. Ez már nem is Latin-Amerika, hanem Afrika. 10 százalék az abszolút semmiért! Na jó, de azért, mert olyan pszichózist sikerült létrehozni, hogy a magyar állam bedől. Ezt persze azok terjesztik, aki még az elmúlt hetekben is 550 forintos euróra nyitottak pozíciókat Londonban. Ők a szó szoros értelemben mindenre képesek azért, hogy el is érjék ezt az állapotot.

Ez persze minősíti a világot is, hogy ezt nem csak szabad és megengedett, de már rutinszerű is, hogy valakik nyugodtan tízmilliárd eurókat tesznek fel arra, hogy 550 forint lesz az euró. Ez Magyarország fizikai megsemmisülését jelenthetné, s milliók szenvedését idézné elő.
@@
Egyre többen vannak Magyarországon is olyanok, akik azt mondják, hogy a megoldás kulcsa a kvázi neomarxista vezetésű országokban lehet, mint Venezuela vagy Bolívia, vagy éppen a Putyin-dominálta Oroszország.

Én nem szívesen használok egy jó ideje izmusokat. Ezek használata ma már nagyon kaotikus, az értelmezési keretek és fogalomkészletek teljesen átalakultak. Én inkább azt mondanám, hogy felértékelődött azoknak a törekvésnyaláboknak a rendszere, amelyek lényege a nemzet, mint közösség. Eufórikus érzéssel fedezik fel egyes országokban újra a nemzeti önazonosságot, s ebből az erőforrásból próbálnak újfajta nemzetstratégiát felépíteni. Ezeket a nemzet öntudat lelki háttere befolyásolja. Ezek közül az egyikre azt mondják, hogy komcsi, meg bolsi, meg neomarxista – ez elegánsabb kifejezés –, a másikra meg hogy fasiszta, soviniszta, meg egyebek. Ezek ideológiai bunkósbotok, holott mindegyikben ugyanaz mozog: a nemzet önmagára ismer, felismeri, hogy a pusztító globális véleményhatalom a nemzeti önazonosság betiltására törekszik, s elemi erővel próbálja széttörni az önazonosság felismerését gátló erőket.

Mindez Magyarországon sem lesz másként. A rendszerváltás után itt is, s a világ más részein is (hiszen ’89-’90-ben az egész világrend megváltozott) betiltották a nemzeti törekvéseket, mondván, hogy „nehogy már elkezdődjön egy önjárás”. A washingtoni konszenzus azt jelenti, hogy van egy központi kotta, amelyből játszani kell. Ez persze érthető, hiszen a globális birodalom pénzhatalmi rendszere akkor tudja kifosztani az engedelmes, identitásuktól megfosztott lokalitásokat, ha ez a folyamat végbe megy. Csakhogy a kifosztott világ egyrészt felismeri a kifosztottságát, másrészt felismeri azt, hogy pontosan a központi kották elfogadása miatt lehet őt kifosztani. Ez mindenütt a világban végbe fog menni, de nem tudjuk, hogy ennek mi lesz az eredménye, s milyen értékek mentén fognak megszerveződni az újfajta nemzetstratégiák.

Ma van egy olyan világrend, amelyben sem a volt szocialista blokkban, sem az úgynevezett „nyugati blokkban” nem lehetett tapasztalatot szerezni az elmúlt 60-80 évben arról, hogy a nemzeti öntudat hogyan, miként működik. Kérdés, ha ez most bekövetkezik, akkor tudják-e majd az államok, hogy hol van a határ, s a szó egészséges értelmében vett nacionalizmusról fog szólni ez az fajta átalakulás, vagy sovinizmusról?

A nagy átalakulások úgy szoktak zajlani, hogy amikor felbomlik a régi, akkor nem másnap következik az új. A Római Birodalom felbomlásakor sem úgy nézett ki a helyzet, hogy vasárnap este lefekszünk a Római Birodalomban, s hétfő reggel már a kora-kereszténység univerzális szakralitásának birodalmában ébredünk fel. Akkor is 300 év kellett, tele káosszal, háborúval, egyéb iszonyatokkal. Reméljük, hogy most nem 300 év lesz az agónia, de bizonyos, hogy nem fog azonnal menni.

A nagy komplex rendszereknek mindig van egy tehetetlensége, s ebben az esetben is erről van szó. Az új úgy tud megszületni, hogy meg kell tapasztalni az új határokat, s fel kell készülni arra, hogy eleinte a később kialakuló határokat át fogják lépni.

Erre országok és határok mehetnek rá…

Tetszett volna nem komplex rendszereket építeni – mondhatná magának az emberiség. Addig, amíg az emberiség természetes vonatkoztatási rendszere egyszerű volt, addig ilyen problémák nem merültek fel. Aztán elkezdtünk nagy, komplett rendszereket építeni, ma már ez a hét milliárd ember is egy egységes egészet jelent bizonyos dimenziókban. A nagy rendszereknek kockázata és mellékhatása pedig az, hogy az emberiség elveszti felettük az ellenőrzését, míg a mikrolokalitások világában viszont nem.
@@
Bod Péter Ákos nyilatkozta, hogy veszélyes az, ha külföldről úgy tűnik, hogy Magyarország csak a pénzintézetek kölcsöneivel tartható életben. A közgazdász ezt a 180 milliárd forintos közép-kelet-európai „segéllyel” kapcsolatban mondta. Mi a véleménye, tényleg így látszik?

Nagyon érdekes, hogy a térségünkből a globális pénzhatalmi rendszer az elmúlt évtizedben átlagosan évente körülbelül ekkora összeget vont ki. Ez részben adósságszolgálat, illetve az itt tevékenykedő külföldi, döntően nyugati multinacionális vállalatok. Bizonyos értelemben tehát Gyurcsány Ferenc azt az összeget kérné vissza egy évtizedre elnyújtva, amelyet egy év alatt rutinszerűen szívtak ki. Ez egy megmosolyogtatóan szerény kérés. Akár úgy is meg lehetne címezni a kérdést, hogy „Tisztelt globális hatalom! Pontosan annak érdekében, hogy a jövőben is el tudj szívni belőlünk ilyen összegeket, most valamennyit juttass vissza. Ha nem, akkor összeomlik a térség és elbukod az egészet.”

Bod Péter Ákossal nem értünk egyet. Ő továbbra is azt mondja, amit a jobboldal vezető közgazdászai, Cséfalvay, Matolcsy, Járai, vagy Varga Mihály, követve a Surányi, Bokros, vagy a Reformszövetség által fémjelzett liberális politikát. Ők továbbra is azt mondják, hogy ennek a térségnek a baja a túlfogyasztás, holott ők is pontosan tudják, hogy az aktív keresők hatvan százaléka nettó 70 ezer forintot visz haza, havi 200 óra nehéz fizikai munkáért. Az ország leggazdagabb embere a lehető legtermészetesebb módon mutat rá a milliókra, rájuk förmedve, hogy „mi ez a hedonizálás”? Lehet ezt csinálni, csak akkor nem kell meglepődni a következményeken.

Elég baloldaliasnak tűnő gondolat volt.

Megszoktam már, hogy különböző bélyegeket kapok, ezzel nem tudok mit kezdeni. Úgy vélem, hogy nagyon veszélyes helyzetben van a világ és Magyarország, s próbálom felhívni a figyelmet, például arra, hogy nálunk 2008-ban az egy keresőre jutó reálbér a 30 évvel ezelőttivel volt azonos. Ez most még tovább csökken: 2010-ben a 34 évvel ezelőttivel lesz megegyező a reálbér, a társadalom alsó 50 százalékának pedig még rosszabb lesz, az ő reálbérük a 40-50 évvel ezelőttinek lesz megfelelő. Mi lesz így? A rossz helyzetben lévőket az 50-es évek szintjéig nyomjuk vissza? Közben meg csodálkozunk az iszonyatokon, a bűneseteken, a lelki, erkölcsi, szellemi szétrohadáson? Meg nulla toleranciát hirdetünk, mintha ezeket rendészeti eszközökkel lehetne megállítani? Lehet persze rendőrállamot kreálni, csak ettől – s ezt már láttuk Latin-Amerikában és Afrikában is – nem oldódnak meg a dolgok, sőt.

Nagyon veszélyes, kritikus pontnál van a magyar társadalom, ezt valószínűleg mindenki érzi. Józanul kellene gondolkodni, de azt kell mondjam, hogy a magyar eliteket most gátlástalanul cinikusnak látom. Bibó István jóslata látszik beteljesedni, aki az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában azt írja: ha egy közösség a hazugságok olyan zsákutcájába szorul, amelyben a dolgokat nem lehet, nem szabad a nevükön nevezni, akkor ez elkerülhetetlenül az elitek, majd az egész közösség értelmi és erkölcsi lezülléséhez fog vezetni. Szerintem pontosan itt tartunk.

Ha már lezüllés. Van egy hitelválság, az állam mégis hiteleket vesz fel. Ez egy ellentmondásnak tűnik, azonban ez az ellentmondás úgy folytatódik, hogy hiteleket veszünk fel, de még sincs pénz semmire.

Rendkívül pontos megállapítás: éppen ez jelzi, hogy valami mégse stimmel. A szokványos logikával ez megmagyarázhatatlan. Éppen ezért igyekszem rámutatni arra, hogy a szokványos logika helyett csak egy neoliberális megközelítéssel tudnak dolgokat megítélni. Már Kádár János is azt ismételgette 1979-ben – akkor volt az első ilyen, liberális jellegű megszorítás –, hogy „elvtársak, az a baj, hogy többet fogyasztottunk, s túlnyújtózkodtunk a takarón.” Ugyanez a logika ismétlődik: az a baj, hogy sok a kiadás, s ezért mondják, hogy vissza kell vágni az állami kiadásokat. Igen ám, de amikor deficit van, akkor nem csak a kiadás visszafogása lehet üdvözítő, hanem probléma lehet a kis bevétel is. Jellemző módon soha nem vizsgálta a mai elit azt, hogy a kiadás sok-e, vagy a bevétel túl alacsony. Amennyiben az utóbbi az igaz – s nézetem szerint erről van szó –, akkor tudomásul kell venni, hogy a magyar társadalom bőven megtermeli, létrehozza a saját fogyasztásának, az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra megfelelő működtetésének feltételeit.
@@
A pénzt tehát mi megtermeljük, de a multinacionális cégek sokkal több pénzt visznek ki – részben adósságszolgálatként, részben profitszivattyúként –, tehát ez deficitet jelent. Az adósság és a profitszivattyú évente 15 milliárd dolláros összeget vesz ki az országból. Az elmúlt harminc évben, tehát az eladósodottság kezdetétől fogva körülbelül 3-400 milliárd dollárt vittek ki, ami az egész magyar gazdaság teljes tőkeállománya. Tehát az ország tőkeállománya a mostaninak a duplája lehetne. Új alkura lesz szükség, amely nem is lesz elkerülhető. A globális pénzhatalom elsöpörte Gyurcsányt, s ha nem változik semmi, akkor elsöpri a következő miniszterelnököt is. Ez rossz üzlet, mert elvesztik a térséget, vagy akár nekik kell beavatkozni.

Minden birodalom elmegy a végsőkig. Azt mondják, hogy „jó-jó, ezeknek a nyafogás meg a sírás a dolguk, de nem kell ezt annyira komolyan venni.” Időnként ráfizet a birodalom, amikor kiderül, hogy túl nagyok a feszültségek. Ekkor már persze késő. Ezért rendkívül veszélyes ez a helyzet. Láthatólag a birodalom arra játszik, hogy megoldják a problémát változtatás nélkül.

A 2001-es argentin válság is ilyen forgatókönyv mentén haladt: a globális hatalom elfogadta, sőt, cinikusan tovább működtette a belső kollaboránsokat, akik az országok ezen liberális mantrák szerint próbálták üzemeltetni. Aztán a polgárháborús állapot előállásakor hirtelen mindenki észbe kapott, s rövid idő alatt született egy olyan egyezség, amely az elmúlt két évben 50-100 milliárd dollár közötti „könnyítést” nyújtott, azaz ennyivel kevesebb pénzt szivattyúz ki a globális hatalom. Végszükség esetén tehát gyorsan összekapják magukat a globális elitek és lokális kiszolgálóik is. Ezek után Kirchnerék roppant népszerűek lettek, pedig csak azt ismerték fel, amit már Mária Terézia is mondott: „etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk.”

Magyarországon van-e olyan elit, amelyik tud s akar tenni mindezek ellen?

Erről már múltkor is beszéltünk…

Azóta eltelt fél év…

Bizonytalan körvonalú a dolog: igen is, meg nem is. Az utóbbi hónapokban érzékelhetőek mozgások, felbukkannak az új alkura vonatkozó nézetek, kívánalmak. Gondolhatunk például Gazsó Ferenc professzorra. A jobboldal hátterében Lóránt Károly, Csath Magdolna, jómagam is erre próbáljuk felhívni a figyelmet. Magyar nemzetstratégia című kötetben elég neves gondolkodók foglalták össze a helyzetet s a számba vehető kilábalási lehetőségeket.

Ez attól válik kényessé, hogy a professzionális politikai elit óvatos, az általuk használt értelmezési keret nem nagyon lép ki a mainstream gondolkodási rendszerből. Nyilván azért, mert negatív pozicionálással megtanulták, hogy azért súlyos büntetés jár. Orbán Viktor is ideológiai botozásról beszélt évértékelő beszédében, vagyis a véleményhatalmak könyörtelenül megtorolják, ha egy közbeszélő nem a fő sodorvonalbeli kommunikációt folytatja. Hála Istennek, ez már felbomlóban van, ami újfajta szabadságtereket nyit a közbeszélők számára.

Az, hogy ezzel a közbeszélők képesek-e élni, s nyílik-e lehetőség egy új alku meghozatalára, azt még nem tudjuk. Ki kell alakulnia először egy-egy egységes képviseletnek Magyarország, illetve a globális rend részéről is, akik kompetensek. Erről egyelőre nincs szó, de vannak reményt keltő jelek, s talán elkezdődik egy tárgyalássorozat, s nem kell argentin típusú összeomlás az észhez téréshez.

Tehát körülbelül 1-2 évről beszélünk.

Az új kormány első évében el kell dőlnie ennek a kérdésnek. Szerintem 2011 tavaszánál tovább ez a helyzet nem lesz tovább tartható, tök mindegy, hogy ki kerül kormányra. Már csak azért sem, mert el kell kezdeni törleszteni a hiteleket. A magyar társadalom így is roskadozik a terhek alatt, körülbelül 6-8 milliárd dollárt kell évente törleszteni, s ez csak duplázódni fog. Senki nem hiheti komolyan, hogy erre képes a társadalom. Nem képes. Rá lehet terhelni, mert mindent lehet, de a következményekkel is szembe kell nézni.

Az azt jelenti, hogy nem tudunk fizetni, vagy azt, hogy később tudunk fizetni, vagy azt, hogy más ütemben tudunk fizetni?

Inkább azt mondanám, hogy először üljünk le és tárgyaljunk. Hogy ez mit eredményez, milyen lehetőségeket jelent számunkra, azt egyelőre nem előlegezném meg. A bizalomnak óriási lehetősége van. Ha elkezdődne egy korrekt, tárgyilagos tárgyalás, akkor az maga is bizalomerősítő lehetne. Ha úgy tetszik: jó üzleti befektetés volna egy bizalomerősítő tárgyalássorozat kezdeményezése.