Bár külsőre remekül néz ki, és a fantasztikus gyógykezelések hatására fizikai állapota rengeteget javult az elmúlt időszakban, a művésznő mégsem lehet maradéktalanul boldog. A gazdasági nehézségek őt is elérték, már az is felmerült, hogy esetleg el kell adniuk azt a házat, amiért férjével annyit dolgoztak, ami több mint négy évtizede otthonukként szolgál, és amelynek kertjében minden fának, bokornak külön története van.

Nehéz elhinni, de májusban tölti be 69-ik életévét Pécsi Ildikó. A színésznő saját bevallása szerint igencsak érzi az évek múlását fizikumán, aminek nem tett éppen jót az az öt évvel ezelőtt elszenvedett súlyos autóbalesete sem, aminek következtében csaknem minden porcikája darabokra tört. Hatalmas akaraterejének, szívós kitartásának, orvosainak, családja, barátai és tisztelői szeretetének, no meg az isteni gondviselésnek köszönhetően talpraállt, és bár soha többé nem lehet olyan állapotban, mint a baleset előtt volt, mindent megtesz jobbléte érdekében. Ezért járt most is, hosszú heteken át a Széchenyi Nappali Kórházába, ahová odaadó férje fuvarozta őt oda-vissza nap mint nap.

-Azért találkoztunk most az utolsó kezeléseid egyikét megelőző délelőttön, mert mint mondtad, annyira elfáradsz utánuk, hogy semmi másra nem marad energiád, azonnal lefekszel ha hazaérsz és másnap reggelig alszol, mint akit fejbevágtak…

-Délelőtt, délután felváltva jártam a kezelésekre, amelyek hihetetlenül intenzíven folytak. Itt nem csak egy-két dolgot „néztek meg” rajtam, hanem a fejem búbjától a lábam ujjáig alaposan kivizsgált Horváth Remény főorvosasszony. Megpróbáltak a kúra során rádöbbenteni, mennyi mindent tettem a saját jobbulásom ellen nem csupán az elmúlt öt évben, hanem egész életem során. Például az, hogy vállat vontam a túlsúlyosságomra, az kiderült, nem is volt olyan vicces, mivel tönkretette nem csak a lábaimat, hanem egyéb negatív folyományai is lettek sajnos, például a cukorbetegség. A balesetből rendkívül fegyelmezetten, gyógytornász segítségével elég gyorsan felálltam, ami nem volt kis teljesítmény, hiszen gyakorlatilag minden elképzelhető porcikám megsérült, bár erről a közvélemény akkoriban nem értesült a családomnak, az orvosaimnak, a közvetlen környezetemnek hála. Még a médiának is köszönettel tartozom, az újságok, a tévék ritka módon abszolút partnerek voltak ebben és nem csináltak véres szenzációt az ügyből, nem „bulvárosítottak” nagy nyomorúságomban. Csak az együttérző orgánumok jutottak a közelembe, bár az is igaz, hogy a rosszindulatúakat távol tartották tőlem. Tudom, hogy ma már bármit le lehet írni az alany megkérdezése nélkül is, viszont erre találták ki védekezésként a sajtópereket, amit én sem hagynék ki, ha valaha is úgy fordulna, de hál’istennek, velem ilyesmi még nem fordult elő soha, remélem, nem is fog.

-Miből álltak a kezeléseid? Hagytad magad egyáltalán, híres határozottságoddal sosem „szegültél ellen” az utasításoknak?

-Minden nap átmozgattak az itt dolgozó zseniális gyógytornászok, kórházi szakemberek fejtől-lábig. Izomlazító csodálatos hatású iszappakolás Lajoskától a megfelelő testrészre – mondjuk a derekamra - , gyógytorna Barbara segítségével a beszűkült váll- és nyakízületeim kimozgatására: ez nagyon nem volt fájdalommentes, de tudtam, hogy értem, a javulásomért muszáj megtenni, ezért természetesen sosem hisztiztem, a szakemberre bízom ilyenkor magamat. Az agyonsérült lábam külön kezeléseket, erősítéseket, Nórika keze által masszázsokat igényelt, a fizikoterápián pedig ultrahangos kezelést kaptam Nikitől. Időnként „megkoronáztuk” a napjaimat egy –egy remek vízitornával is a Széchenyi Fürdő csodás gyógyvizében, de a felsoroltakból talán kiérezhető, miért ájultam el minden egyes nap végére a fáradtságtól! Szinte kitántorogtam ilyenkor az épület elé, ahol drága jó férjem, az én édes Lajosom percre pontosan várt rám rendíthetetlenül, hogy hazafuvarozzon Gödöllőre. Amúgy én egy nagyon fegyelmezett beteg vagyok, akárcsak az életben is, holott titokban – és néha nyíltan - szeretek mindig mindent jobban tudni másoknál, és persze igazam is mindig csak nekem lehet…

-Ha hullafáradtan hazaértél, gondolom már nem volt kedved öledbe venni a hűtőszekrényt: hogy állsz hízás-fogyás terén most?

- A baleset idején rengeteget fogytam, és bár mára nem mindent, de jelentős mennyiséget visszahíztam sajnos. A kúrám során könnyebb volt fegyelmeznem magam, nem is kívántam úgy az ételt, és persze a táskámban mindig ott lapult egy szendvics, egy alma, egy szelet sajt a kezelések utánra. Majd húsz éve cukorbeteg vagyok, és bevallom: sosem vettem komolyan. Mindig azt ettem, amit megkívántam, még ha tiltott is volt számomra az a szelet sütemény vagy az a kis csokoládé. Van olyan pillanat, amikor azt mondom, ha itt halok meg, akkor is megeszem azt a tortát! Egy jó ideje már nagyon ritkán sütők-főzök otthon, hiszen ezt leginkább a fiamért és az unokámért csináltam, nekik kedveskedtem elsősorban a finomságokkal, de amióta Budára költöztek, és tele vannak elfoglaltságokkal, programokkal, feladtam nagyjából ezt a háziasszonyi elfoglaltságomat. Ha meg tudjuk oldani, megyünk és megnézzük hétvégeken az unokám kézilabdameccseit. Amúgy Gödöllőn is lehet házhoz rendelni ételt, nem halunk éhen Lajosommal. Szerencsémre a cukorral soha nem volt problémám, még szeretem is magam naponta többször ellenőrizni otthon a vércukorszint-mérővel!! Egy dietetikus orvos barátom szokta mondogatni, hogy nekem az életvitelem miatt már rég az ő kórházában kellene haldokolnom, ehhez képest bámulatosan jövök-megyek a világban, anélkül, hogy bármi bajom volna a vércukorszintemmel. De ne utánozzon engem senki, mert tudom, hogy helytelen, amit művelek: egész életemben öncélúan viselkedem, rám nem szabad hallgatni!

-Közel a hetvenhez, a betegség által kiszolgáltatottan Te hogyan éled meg mind művészként, mind magánemberként a ma mindenkit érintő gazdasági válságot?

. Még ugyan nem hirdetjük a házunkat, de sajnos már felmerült az a rémséges gondolat, hogy esetleg sor kerülhet rá, holott ez az egyetlen produktumunk életünk során, amit fel tudunk mutatni, igaz, nem is volt más vágyunk. A gödöllői ház kezdetben nyaralóként szolgált, de amikor a fiunk felnőtt lett, téliesítettük, hogy a pesti lakásunkat átadhassuk neki. Mindig is kertmániás voltam, Gödöllőn pedig minden fűszálhoz emlék köt. Fát ültettünk a házassági évfordulóinkon, a fiam esküvőjén és az unokám születésekor, még egy szerepem kapcsán is kaptam ezüstfenyőt a kertembe, ami ma már vagy 15 méter magasra nőtt. Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy megírom egy könyvben a történetüket, hiszen én is olyan vagyok kicsit, akár az egyik Csehov hős, aki bezárkózik a házába, és inkább meghal, de nem költözik ki. Lehet, hogy egy szörnyű napon nekem muszáj lesz, ezért is akarom papírra vetni a növényeimhez, virágaimhoz fűződő különleges, édes-bús történeteket, hogy mindenképp nyomuk maradjon a világban. Ugyanilyen dilemmában vagyok a tárgyaimmal, szüleimtől örökölt bútoraimmal is, amikhez szintén nagyon ragaszkodom: az ő történetüket is szeretném megírni Másnak kacat, nekem az életem címmel. Ha egyszer majd – remélem – angyalkaként letekintek fentről, szeretnék mindent rendben találni, amit magam után hagytam. Az anyámék hívő nevelésének köszönhetően én szerencsére mindig rendben voltam lelkileg. Édesanyám mindig azt mondogatta, hogy mindent meg lehet úszni erős hittel, és hogy rám az Istennek külön gondja van, de ezt ma már szerencsére én is tudom.