Honnan származnak a Jobbik szavazói? Volt Fidesz-szavazókról van-e szó, és/vagy a MIÉP korábbi bázisa kerül(t) át a Jobbikhoz?

Egyelőre nagyon keveset tudunk a Jobbik szavazótáboráról, legalábbis annak volumenéről; egy részük nyilván a MIÉP volt szavazói közül került ki, másik részük feltehetően azokból áll, akik keveslik a Fidesz radikalizmusát. Egy nagyon sajátos kultúrkörről van szó, melyben egyszerre fér meg az ősmagyar hiedelemvilág és a keresztény fundamentalizmus – talán nem kell említenem, hogy e kettő normális esetben nehezen hozható közös nevezőre. Ebben a szubkultúrában a legfőbb kötőelem a tagadás: nagytőke-ellenesség, Amerika-ellenesség, orosz-ellenesség, xenofóbia, antiszemitizmus, romaellenesség, antikommunizmus, homofóbia, szélsőséges nacionalizmus és az ebből következő szlovák- és román-ellenesség. Nagyon nehéz olyan dolgot találni, amivel ne helyezkedne szembe ez a közösség.

Milyen körülmények játszanak össze ahhoz, hogy a Jobbik mára már egy kifejezetten erős és magabiztos párt benyomását kelti?

Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy egy „kifejezetten erős” pártról van szó, eddig csupán időközi választásokon mérettette meg magát, és alacsony részvétel mellett valóban szignifikáns eredményt tudott elérni, de az országgyűlési választások magas részvételi aránya mellett már korántsem borítékolt a siker. A magabiztosság látszata pedig agresszív marketingstratégiájából adódik. A Jobbik sikere ugyanis a Magyar Gárda médiakarrierjén alapszik. Ne felejtsük el, hogy a Jobbik a 2006-os választásokon a MIÉP-pel közösen is csak elhanyagolható eredményt tudott elérni. A Magyar Gárdával a pártnak sikerült átlépnie a média ingerküszöbét, és így ismertté, láthatóvá vált. Ami nagyon lényeges momentum: a Jobbikot mostanra már politikai ellenfelei is tényezőnek tekintik, ez világosan kiderül a nyilatkozatok és a tettek vonatkozásában is, és ez komoly fordulatot jelent a párt életében.

Tehát a Jobbik mindezt a Gárdának köszönheti?

Ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet. A Gárda csupán egy eszköz, mely ugyanakkor jól jelképezi a magyarországi szélsőjobb retorikai hangsúlyeltolódását. A MIÉP fő ideológiai csapásiránya az antiszemitizmus volt, a Jobbik viszont már a romaellenes előítéletekre alapoz. Európában már korábban lezajlott a szélsőjobboldali pártok „modernizációja”, maguk mögött hagyták – részben vagy egészben – a korábbi ellenségképeket, és új célpontokat kerestek. Többnyire olyan kollektív bűnbakot képeztek, melyet amúgy is szélesebb előítélet övez a többségi társadalom részéről, mint például a bevándorlók vagy a nemzeti és etnikai kisebbségek, így próbálják meg növelni szavazói bázisukat – több kevesebb sikerrel. Az őszödi beszéd után kialakult Gyurcsány-ellenesség is némileg revitalizálta a szélsőjobb mozgalmi jellegét, ugyanakkor rögtön meg is mutatkozott annak fragmentáltsága: sorra alakultak a különböző radikális szervezetek, melyek rögtön rivalizálni kezdtek egymással. A Jobbik azért tudott relatíve győztesen kikerülni a „zavarosban halászás” időszakából, mert szilárdabb alapokra helyezte negációs politikáját, mégpedig a romaellenességre.

Aki a Jobbikra szavaz feltétlenül a cigányellenes, xenofób, antiszemita szubkultúrába tartozik, amelyikről beszélt?

Természetesen nem. A Jobbiknak nyilvánvalóan van jó néhány olyan szavazója is, akit a párt egynémely üzenete ragadott meg, és a többiről nem vesz tudomást, vagy nem érdekli. Nem kell feltétlenül rasszistának vagy xenofóbnak lenni ahhoz, hogy valaki Jobbik-szavazó legyen; mint ahogy azt már említettem, a párt a negáció széles spektrumát vonultatja fel, így a kiábrándult, elkeseredett radikális szavazó könnyen megtalálja a számára vonzó elemeket.

Lehetséges az, hogy inkább a gazdasági helyzet okozta elkeseredettség és a politikai elit hitelvesztettsége indokolja a nagyobb igényt egy új, paternalista politikára?

Természetesen ezek is közrejátszanak, azonban a Jobbik relatív megerősödése már jóval a válság kirobbanása előtt megkezdődött. A paternalizmus voltaképpen nem más, mint a szociális demagógia kelet-európai köntöse, mely egy letűnt világ hamis biztonságérzetét rejti maga alatt. A XXI. században a posztmodern ideológiai irányzatok, mind a baloldalon, mind a jobboldalon elkezdték lebontani a „gondoskodó állam” kapitalista verzióját is, nem beszélve arról a szocialista változatról, amelyhez Magyarországon erős nosztalgia fűződik.

Sok elemzés és közvélemény-kutatás szól arról, hogy a Jobbik jó esélyekkel vág neki az EP-választásnak.

A Jobbiknak sok tényező játszik a kezére jelen pillanatban. Az EP-választás – jellegéből adódóan – a kis pártoknak kedvez. Nem pusztán az alacsony részvétel miatt, hanem azért is mert az EP-választásokon nem játszik akkora szerepet a győzelem-vereség kettős tétje, éppen ezért a szavazók egyéni döntésében nem válik döntővé a szavazat-racionalizáció elve. Ez azt jelenti, hogy a polgár a mérlegelés során kevésbé veszi figyelembe, hogy voltaképpen melyik pártnak van esélye a győzelemre, sokkal inkább hajlamos a közvetlen szimpátiái alapján dönteni. Éppen ezért az EP-választások során a kis pártok hagyományosan sokkal jobban szerepelnek, mint az országgyűlési választások alkalmával. A Jobbik malmára hajtja a vizet a válság okozta elkeseredettség, a baloldali kormányzás iránti proteszthangulat, a közbiztonsági érzület romlása, no meg az is, hogy Morvai Krisztina személyében sikerült egy országosan ismert arcot az EP-lista élére állítani. Mindent egybevetve, ha most nem sikerül a pártnak szignifikáns eredményt elérnie, akkor soha.

A kiábrándulás nem csak a jobboldalon, de a baloldalon is érezhető, sőt, igazán csak a baloldalon tömeges. Miért nem tud a Munkáspárt hasznot húzni ebből a helyzetből?

A Magyar Kommunista Munkáspárt mind imázsát, mind ideológiai mondanivalóját tekintve egy eléggé atavisztikus, kopott képződmény, mely az elmúlt években nem volt képes sem megújulni, sem felfrissíteni nézetrendszerét – érdemes vetni egy pillantást a szervezet honlapjára, mely ékes bizonyítéka mindennek. Pedig Európában a szélsőbaloldal is modernizálódott és helyenként életképes tudott maradni, de ezek a szelek nem érték el a Munkáspárt partjait. Nincsenek több ezreket megmozgató tömeggyűlései, nincsen mozgalmi jellege, ez pedig egy szélsőbaloldali pártnál végzetes hiátus. Nincs kamatoztatható kapcsolata a szakszervezetekkel, és sem reaktív, sem proaktív módon nem volt képes fellépni a munkavállalói érdekvédelem területén. Üzeneteivel, nyilatkozataival nem éri el a média ingerküszöbét, ez a párt egyszerűen nem látszik, nincs jelen a médiatérben.

A Munkáspárt esetében mégsem ezek a motívumok a döntők, a párt sikertelenségének sokkal mélyebb okai vannak. A Munkáspárt potenciális szavazóbázisa voltaképpen az MSZP táborának balszárnya lehetne, innen lehetne szavazókat elnyerni. Azonban éppen ez a szegmens kötődik a leginkább a Szocialista Párthoz, ez tekinthető a keménymagnak. Ezekben a szavazókban a legerősebb az Orbán-fóbia, és ezek a szavazók viszolyognak leginkább a Fidesztől, és a Munkáspártról egész egyszerűen nem hiszik el, hogy képes lenne legyőzni a Fideszt. A Szocialista Párttól elpártolt szavazók túlnyomórészt a tábor balközép szegmenséből származnak. Ezek a szavazók a Munkáspárt számára elérhetetlenek, s – többek között – ezért nem tudott hasznot húzni a jelenlegi helyzetből.

Ezek szerint a baloldalon kevésbé erős a rendszerrel való elégedetlenség, mint a jobboldalon, s erősebbek a pártpolitikai gyökerű félelmek?

A baloldalon valóban kevésbé van jelen a rendszerellenesség, inkább a kormánnyal vagy a párttal való elégedetlenség és kiábrándultság jellemző, és az nagy különbség. A rendszerellenesség inkább a jobboldalon erős, ott is inkább a jobbszélen.

Hogyan kellene változtatnia a Munkáspártnak ahhoz, hogy meg tudja szólítani a baloldali szavazókat?

Ha az a kérdés, hogy min kellene változtatni ahhoz, hogy a párt támogatottsága értékelhető mértékben növekedjen, akkor azt kell válaszolnom, hogy mindenen: a személyi feltételeken, a szervezeti felépítésen, az ideológiai háttéren, a pártimázson, a médiastratégián. A Munkáspárt még a válságból sem volt képes hasznot húzni, pedig a nyugati médiában az elmúlt hónapokban érzékelhető volt a baloldali radikálisok időleges felfutása. A névváltoztatás is baklövésnek bizonyult, jelesül, hogy felvették a párt nevébe a kommunista jelzőt. A szándékot tulajdonképpen értem, de ezzel is nagyon mellé lőttek. A kommunizmus kifejezés ugyanis még a legerősebb kádári nosztalgiával bíró szavazók körében sem vonzó hívószó. Mindezek mellett nyomát sem látom a párt identitásképző képességének, nem látom azt a körülhatárolható szavazói szegmenst, amely számára a Magyar Kommunista Munkáspárt vonzó azonosulási alternatíva lehetne.