Sok cikk megjelent már az elmúlt évtizedben az óbudai Hajógyári-sziget sorsát illetően. Megvoltak a mozaikkockák, és szépen lassan körvonalazódni látszódott egy példa nélkül álló politikai összjáték, melynek során az állam önszántából több ízben is kárt szenvedett, és – ismeretlen okokból – támogatott egy olyan beruházást, mely nagyon sok szempontból erősen vitatható.

Megvannak tehát a darabok, és végül mégsem rakta össze senki. Még most sem, amikor pedig a számos tekintetben kísértetiesen hasonló sukorói eset miatt hurcolják meg az előző kormányt. Az LMP és Jobbik a nagy kampányozás hevében tett egy kis kitérőt Óbudára. Az LMP elsősorban a szigeti környezetre való káros hatások miatt, míg a Jobbik az izraeli tőke benyomulása ellen tiltakozott röviden. És ennyi. Néma csönd előtte, néma csönd utána.

A HírExtra vállalkozott arra, hogy megkóstolgassa az ügyet. Nézzük, miről is van itt szó.

Romhalmaztól a profitig – hiába

A történet egészen az Antall-kormány időszakáig nyúlik vissza, a privatizációs nagylisták összeállításáig. A sziget déli harmada, ez a 32 hektáros rész, mely egykor a hajózás fellegvára volt, a kilencvenes évek elejére egy hatalmas szemét- és gazborította területté silányult, melyen nyolcvan használhatatlan, illetve öt elfogadható állapotú építmény állt. Az állapot reménytelennek látszott, és valószínűleg úgy tűnt, csak a privatizáció segíthet rajta. Nem így lett, és mégis.

A privatizációs tendert nem rögtön írták ki, így a sziget magánosításának bekövetkezéséig az érintett terület kezelésére létrehozták a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft.-t (HSZV). Feladatuk elsősorban abból állt, hogy felmérjék, mit hagyott hátra a hajógyár, és találják ki, hogyan, milyen ütemben, milyen célra lehet rendbetenni és használni.

„Ez a munka nagyon szépen megindult, és sikeres volt. 2000-re már olyan állapotba került a terület, hogy egyszerűen nem lett volna értelme privatizálni.” – mondta Kacskovics Fruzsina, aki eleinte mint műszaki igazgató, majd később mint ügyvezető igazgató dolgozott a HSZV-nél. A vállalkozás tíz éves működése alatt odáig jutott, hogy a terület egésze – elsősorban bérbeadással – hasznosítva volt. A Kft. ráadásul egyszer sem vett fel hitelt, és nem volt határidőre ki nem fizetett tartozása.

„Világossá vált, hogy ez hosszú távon – ha állami többségi tulajdonú cég marad – sokkal többet hoz majd, mint az az egyszeri bevétel, mely az eladásból származik. Ugyanis három értékcsökkentő tényező volt itt: régészeti, ártéri és közlekedési. Éppen ezért nem lehetett a valós értékét megkapni érte” – magyarázta Kacskovics.



Mindenáron privatizáció

„Én többször kifejtettem az ÁPV Rt. akkori vezetésének, hogy az államnak egész egyszerűen nem lehet érdeke a HSZV privatizációja. Annyit tudtam elérni, hogy – bár a listáról nem szedték le – jegelték a magánosítást, és nem hirdették meg a területet eladásra.” – folytatta Kacskovics.

Az ÁPV Rt. vezérigazgatója ekkor, az első Orbán-kormány idején Faragó Csaba volt, aki jelenleg, pár hónapja a Magyar Villamos Művek Zrt.-nél tölti be a vezetői posztot. Faragó a Fideszhez nagyon közel álló ember. Kulcsfigurája volt a sokat vitatott Dunaferr-botránynak, mely során a miniszterelnök édesapja, Orbán Győző bányájából dolomitot szállítottak a nyersvasat és acélt előállító vállalatnak. Korábbi újságértesülések szerint Faragó a nyolcvanas években az Egyesült Államokban a Lockheed repülőgyárban teljesített szolgálatot népköztársasági megbízásból.

„2001 végén aztán mégiscsak megjelent egy értékbecslő cég Egerből, a Mátraholding, és elvégezték a privatizációs tender kiírásához szükséges felmérést. Akkor tízmilliárd forintra becsülték” – mondta Kacskovics.

Már ez az összeg is bőven áron alul volt, hiszen ha az akkori óbudai átlagnégyzetméterárral számolunk, legalább hatvanmilliárd jön ki. Az ÁPV Rt. azonban nem mint ingatlant, hanem mint üzletrészt bocsátotta piacra a területet.

„Ekkor én csináltam egy szakvéleményt arról, hogy mi történne akkor, ha nem adnák el a céget, hanem osztalék ágon a nyereségből éveken keresztül mindig részesedne a magyar állam, és esetleg telkekre osztva csak egy-egy részt adunk el” – mondta Kacskovics. „Ezt megmutattam Faragó úrnak, és innentől kezdve indult meg ellenem a támadás. Elrendeltek egy vizsgálatot 2001 végén, mely során nem találtak semmit, így márciusban le is zárták.”

„Az ügyvezető igazgatói megbízatásom mindig taggyűléstől taggyűlésig tartott. 2002. április 22-én az azévi megbeszélésen ismét pozitívnak értékelték az elmúlt éveket és addigi tevékenységemet, de nem hosszabbították meg ügyvezető igazgatói kinevezésemet. Felbontották munkaviszonyomat, és egy napot kaptam arra, hogy eltűnjek a szigetről” – mesélte Kacskovics keserűen.

„Azon a taggyűlésen megjelent egy Borsa Gyula nevezetű ember, aki tudomásom szerint akkor járt életében először a szigeten. Őt választották utánam ügyvezető igazgatónak. Úgy mondják, ő volt az "aláíró" ember.”