A világhírű Munkácsi Márton fotóművész budapesti kiállításának előtörténete

Néhány fotója látható volt az Ernst Múzeumban, 2006 őszén megnyílt (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok c. kiállításán, amelyet Kincses Károly a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből állított össze. Ennyi, nem több.

A Ludwig Múzeumban nyíló kiállítás kísérő katalógusában az alábbi mondat olvasható:
„A kiállítás Budapesten nem jöhetett volna létre László Ágnes újságíró, Mata Júlia designer és Szalay Zoltán Pulitzer emlékdíjas fotóriporter kitartó elkötelezettsége nélkül.”

Íme, a kitartó elkötelezettség tanulságoktól sem mentes története.

Az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást látta 2007 januárjában egy magyar diáklány, Mata Juli, aki akkoriban Milánóban tanult az ottani Műszaki Egyetem designer szakán, és ezen a kiállításon találkozott először Munkácsi Márton képeivel.

Mata Juli története:
„Szerelem volt első látásra. Hihetetlen volt, hogy ott állok ezek előtt a fantasztikus képek előtt, és a készítőjükről még csak nem is hallottam soha, ellentétben a másik négy világhírű magyar fotóssal (André Kertész, Robert Capa, Brassai és Moholy-Nagy), akiknek a munkáját többé, kevésbé jól ismertem. Hogyan lehet az, hogy az ilyen magával ragadó képek készítőjéről nem tudok semmit? Annyira lenyűgöztek a képek, hogy rögvest utánajártam Munkácsinak – az interneten. Ki is volt ő, honnan kéne őt ismernem? – és kincsekre bukkantam: egy megdöbbentő élettörténetre és káprázatos munkásságra.

Eközben akadtam arra az információra is, hogy a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központban (International Center of Photography, “ICP”) ugyancsak 2007 januárjától áprilisig látható egy retrospektív tárlat “Think While You Shoot” címmel. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, nekem azt látnom kell.

Az élet a kezemre játszott. 2007 februárjában már a képek előtt állhattam, kint New Yorkban. Lenyűgöztek a képek, és ez a viharos, minden percét megélt életút. Munkácsi anekdotákat, életképeket, vagy épp történelmi fontosságú eseményeket örökített meg úgy, hogy az olyan könnyedséggel szól ma is hozzám, mintha legalábbis egy szobában ülnénk, és egy nagy mesélő sztorizásait hallgatnám. Kifogyhatatlan volt témákból, kifogyhatatlan volt perspektívából.

Ott, New Yorkban, a hallban állva fogalmazódott meg bennem a gondolat: milyen méltatlan Munkácsihoz, hogy ilyen ismeretlen odahaza, és milyen nagy veszteség a magyar kultúrának, hogy ennyire nincs is lehetőség őt megismerni: tehát, meg kell találni a módját, hogy ez a kiállítás igenis eljusson Budapestre is.

New Yorkban a tárlatról csupán annyit tudtam meg, hogy azt egy bizonyos F.C. Gundlach neve alatt jegyzik, és hogy a képek jelentős része magángyűjtők tulajdonában van. Így amikor visszatértem az öreg kontinensre, első lépésként levelet írtam az ICP-nek, hogy szeretnék a kiállítás tulajdonosával kapcsolatba lépni további kiállítási lehetőség kapcsán. Kicsit nehézkesen bár, de megkaptam a választ. De én már türelmetlen voltam. Barátnőmmel, Kristóf Júliával nekiálltunk kinyomozni annak a bizonyos F.C. Gundlachnak az elérhetőségét – akiről időközben megtudtam, hogy maga is igen jó nevű német divatfotós, még az aranykorosztály tagjai közül.

Találtunk is a névhez egy hamburgi vonalas telefonszámot és egy napsütéses péntek délután felhívtam F.C.Gundlach urat. Szerencsém volt, felvette a telefont, s miután tisztáztuk, hogy ő az a Gundlach, akit keresek, elmondtam ki vagyok, hogy a tárlatot most láttam New Yorkban és megkérdeztem, nem érdekelné-e, egy magyarországi kiállítás lehetősége? - “Dehogynem” – felelte szinte felvillanyozva...

Így kezdődött minden 2007 tavaszán. Kiderült, valójában már volt szó arról, hogy Magyarországon kiállítsák az anyagot (mint az később kiderült, igazából itt akarták először bemutatni, de a hosszadalmas, nehézkes szervezkedés után az a bemutatás mégis meghiúsult). Gundlach úr bár nem rejtette véka alá az akkor történtek miatti csalódottságát, határozottan kijelentette: igen, az a legnagyobb álmuk, hogy ezt a képanyagot Magyarországon is kiállíthassák.

Egy héttel később jelentkezett is Gundlach úr titkára, Sebastian Lux, akinek akkor semmi konkrétumot nem tudtam ígérni, csak a szándékaimról biztosítani, ő mégis teljes bizalmat adott nekem és elkezdtünk az ügyről hivatalosan is levelezni.

Közben bedobtam ezt a „bombát” a közösbe: tájékoztattam a fejleményekről édesanyámat, László Ágnes újságírót, kommunikációs menedzsert, több jelentős rendezvény PR-vezetőjét és a férjét Szalay Zoltán fotóriportert, a Magyar Sajtófotó Kiállítás szülőatyját és rendezőjét, hogy ha gondolják itt a lehetőség és mozgassanak meg minden követ odahaza, hogy ennek az elképezésnek valamilyen utat találjunk. És bizony, kitettek magukért.

Míg Mata Juli tartotta a hamburgi frontot, addig László Ágnes hivatalosan felvette a kapcsolatot Dr. Schneider Mártával, az OKM kulturális szakállamtitkárával és 2008. július 10-én Szalay Zoltán és László Ágnes személyes megbeszélést folytatott Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával, aki komoly érdeklődést mutatott a kultúrtörténeti jelentőségű Munkácsi Márton kiállítás iránt. A bemutatás időpontjára felmerült a 2009. decembere, illetve 2010. májusa.

A megbeszélésről Ágnes hivatalosan tájékoztatta Dr. Schneider Mártát és az első hivatalos tárgyalásra 2009. február 4-én került sort a minisztériumban. 2009. április 6-án újabb tárgyalási forduló volt a minisztériumban, ahol kiderült, hogy a Szépművészeti Múzeum csak 2011-ben tudja vállalni a kiállítás bemutatatását.

„Ezen a tárgyaláson – az időpont eltolódása miatt – határozottan arra kértem a minisztérium vezetését, hogy a Gundlach Alapítványnak címzett hivatalos levélben, az OKM, a Magyar Állam nevében erősítse meg a Munkácsi Márton fotókiállítás magyarországi bemutatásának szándékát.
A levél 2009. április 8-i dátummal megszületett és postázásra került” – meséli Ágnes.

László Ágnes története:
„Ezzel időt nyertünk. Közben Szalay Zoltánnal együtt tájékozódó megbeszélést folytattunk a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria vezetőivel, hátha ők korábbi időpontban tudják vállalni a kiállítás bemutatását, de egyik intézménynél sem jártunk sikerrel.”

„Közben kaptuk a hírt, hogy meghalt Munkácsi Márton egyetlen örököse, a lánya. Ezzel ismét újabb helyzet állt elő, mivel a képek jelentős része az ő, illetve így az örököse, a férje tulajdonába került, aki a nem éppen könnyű anyagi helyzetén azok értékesítésével szándékozott segíteni.
Sebastian Lux ismét meghúzta a vészcsengőt: ha nem biztosítjuk a helyszínt és az időpontot, a képeket nem tudják tovább együtt tartani.”

„Mata Juli a bizalom és a szándék megerősítésére 2009 nyarán Hamburgba utazott, hogy személyesen is találkozzon Sebastian Lux úrral. Ezzel a látogatással ismét időt nyertünk.”

„Igen ám, de 2009. július 16.-án telefonon felhívtak a Szépművészeti Múzeumból és közölték, hogy a múzeum felújítási munkálatai miatt egyelőre nem tudnak időpontot sem mondani a Munkácsi kiállítás fogadására. Igérték, hogy Baán László főigazgató aláírásával ismét megerősítik a szándékot, de konkrét időpont nélkül. Ezt a nem várt fordulatot jeleztem az OKM felé és kértem, tegyenek hivatalos lépéseket, mert ezzel az új helyzettel már nemcsak mi, de a Magyar Állam is lejáratja magát. A minisztériumi illetékesei azonnal levelet írtak Sebastian Lux úrnak, amelyben ismételten megerősítették a kiállítás bemutatásának szándékát, és a megvalósítás anyagi támogatását. A levél megérkezett a címzetthez.”

„Így és ennek, és csakis ennek volt köszönhető, hogy a kiállítási anyagot a magyarországi bemutatkozás reményében, egyben tartották.”

„És ekkor javasolták a minisztériumban, hogy vegyük fel mielőbb a kapcsolatot Bencsik Barnabással, a Ludwig Múzeum főigazgatójával. A találkozóra 2009. augusztus 31-én került sor. A főigazgató örömmel fogadta, hogy felajánljuk a Munkácsi Márton kiállítás bemutatásának lehetőségét, de közölte: ha a Ludwig Múzeum bemutatja a Munkácsi Márton kiállítást, attól kezde, az csak és kizárólag a Ludwig Múzeumra tartozik. Az előkészítésben végzett szerepünkért pedig ne várjunk mást, esetleg köszönetet. Megkaptuk.”

Munkácsi Márton reprezentatív életmű-kiállítása Hamburg, Berlin, New York, San Francisco és Moszkva után végre Budapesten is látható.