Az újságíró kis híján elesett, mikor a kettes villamos egy váratlan pillanatban hatalmasat fékezett: valahol az első traktusban egy idősebb női hang kocsishoz hasonlóan káromkodni kezdett. Szidta az Istent, a sofőr felmenőit és már a BKV-nál tartott, mikor a jármű finoman, alig észrevehetően megállt és kinyitotta az ajtókat. Az újságíró leszállt, hiszen megérkezett a Jobbik, Alföldi Róbert elleni demonstrációjának helyadó, Millenniumi Kulturális Központhoz.

A jéghideg szél az arcát marta, úgy érezte, hogy ujjai azonnal lefagynak, ám kellemetlenségekre fittyet hányva ráfordult a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház közötti sétányra. Bár tisztában volt azzal, hogy a zord időjárás miatt kevesen látogatnak ki az eseményre, arra mégsem számított, hogy a HÉV felüljáró alatt - Zikkurat mellett - felállított színpadig csak egy kisebb csoport demonstrálóval fog találkozni. Illetve rendőrökkel.

Rendőrök, szép számban

Mert azokból volt bőven. Az újságíró szándéka ellenére hirtelen egy közel tökéletes piruettet mutatott be, majd kis híján rázni kezdte volna öklét az ég felé fordítva, ám a csodálkozás miatt abbahagyta a nem túl elegáns mozdulatsort: szemügyre vehetett egy IFA típusú rendőrségi szállítójárművet. Ebből a típusból már évek óta nem látott egy példányt sem, így hatalmas büszkeség töltötte el, hogy a rend őreinek birtokában még leledzik, mi több, szolgálatot teljesít egy ilyen, amúgy múzeumba való, kedvesen csak kiszuperált csotrogánynak nevezhető valami. A lelkére lecsapó érzelmi kakofónia hatására nem is foglalkozott a szép számban felsorakozott rendőrautóval, a Ford Transit kisbuszokkal és a számos, didergő közeggel. Utólag realizálta azt is, hogy megközelítően minden egyes demonstrálóra jutott egy kékruhás.

Nem vitték túlzásba

Pedig „nem voltak sokan”, ahogy tüntetők sem. Az újságíró becslései szerint száz-százötven nemzeti érzelmű, Alföldi igazgató színházpolitikájával egyáltalán nem szimpatizáló, többségében húsz és negyven év közötti egyén hallgatta a szónoklatokat. A létszámon nem csodálkozott, a hidegen és a lehullott havon túl az ónos eső is a közlekedést akadályozta. Az viszont megdöbbentette, hogy nemzetiszín trikolort egyáltalán nem látott a „tömegben”. Három árpádsávos és ugyanennyi jobbikos lobogó azonban büszkén tette a kötelességét. Már amikor fújt a szél.

Az újságíró kiszemelte magának a MÜPA hókásától terhes lépcsőit: óvatosan felevickélt a tetejére, ahonnan díszpáholyhoz hasonló, tökéletes rálátása nyílhatott a cselekményre. A szónokok, többek között Pörzse Sándor és Novák Előd képviselők a szélső liberális eszméket, az eddigi városvezetést, a Fideszt, a BKV-t, a magyar értékeket egyáltalán nem közvetítő színházakat, Stohl Andrást és nem utolsó sorban természetesen Alföldi Róbertet ostorozták. Az egybegyűlt hallgatóság hangos nemtetszésének adott hangot több esetben is.

Kicsit arrébb

A két épület közötti sétányon, a pódiumtól jóval távolabbra négy bakancsos fiatalember egymás mellett a menetelést gyakorolta, az újságíró bal oldalán álló magányos, piros-fehér csíkos, történelmi lobogót tartó hölgy halkan, személyes kálváriájáról mesélt. Elmondta, hogy erdélyi magyar, de a rendszerváltás óta nem érzi azt, hogy magyar eszméket, egészséges öntudatot ápoló országban élne: ahogyan fogalmazott, nincsen hazája. Elmondása szerint ezt a demagóg, népet butító, szélső liberális vezetésnek köszönheti.

A mikrofon tovább harsogott, a MÜPA kávézójában - az újságírónak egyfajta bizarr kirakat jutott eszébe minderről -, igényes öltözetű, a magyar eszmékre szemmel láthatóan fittyet hányó emberek szürcsölték a poharukban, bögréjükben lévő italt.

Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy szemügyre veszi a Nemzeti Színház főbejáratát. Óvatosan, a lába elé már-már betegesen figyelve elcsúszkált a HÉV pálya és a színház nyugati oldala közötti vörös terméskővel lerakott oldalához. Ekkor tudatosult benne, hogy mindenhol szempárok lesnek rá. A beugrókban kék kabátosok álltak, és ő tudta, hogy minden mozdulatát figyelik. Lehet, hogy az éjfekete, kapucnis öltözete és a bakancsa miatt tették mindezt? Magában kuncogott. Az egyik rendőrhármas mellett elhaladva kellemes, ízesített dohányszag csapta meg az orrát. Az egyik „igazságfi” cigarettára gyújtott és társainak mesélte, hogy a cimborájával tegnap elmentek biliárdozni.

Éppen szünet volt. A főbejárat előtt még több kékruhás álldogált, talán a Nemzeti Színház melegéből friss levegőre vagy dohányra vágyó közönség testi épségét próbálták - az esti légkörből kiindulva teljesen indokolatlanul - óvni a tüntetőktől.

Az újságíró gyorsan megkerülte az épületet, a villamos megálló felé sietett. Néhány „bölcsésztarisznyás” fiatal éppen azt találgatta, hogy melyik párt tarthat ilyen időben gyűlést. Az egyik eltalálta, hogy a Jobbik az, majd a másik kifejtette, hogy az „elképzelhető, mert azok tudnak pofázni.”

Végszó?

Az újságíró bosszankodhatott, hiszen a villamos pont az orra elől ment el. Nekitámaszkodott az esővíztől nedves korlátnak, majd rágyújtott egy cigarettára. Egy apuka három év körüli kisgyermekével beállt a közeli esőbeálló alá. A gyerek azt kérdezte, hogy miért nem maradtak ott, ahol a sok felnőtt állt és egy bácsi hangosan beszélt? Az apa a kérdésre kérdéssel válaszolt: ugye nem szeretnéd, ha megvernének minket? A gyermek nagy kék szemeivel felnézett rá, majd azt mondta, hogy nem, persze gyerekhez méltóan ő is visszakérdezett: miért bántanának minket? A felnőtt válasza azonnal érkezett. „Mert sok a hülye ember.”

Az újságíró visszaemlékezett a történtekre és egy hülyével sem találkozott. Csupán olyan emberekkel, akik egy jogállam keretein belül kinyilvánították a véleményüket. Szippantott egy utolsó slukkot a már majdnem csonkig égett cigarettájából, majd felszállt a villamosra.