Ezt elcseszték - szétrohad az egész város!

Újváros, sportváros – szólt a rigmus a boldog szurkolóktól nem is oly rég még Dunaújváros nem egy sportpályáján. Azóta a város sportja szó szerint lerohadt – valamit nagyon elszúrtak a Duna partján. Törvényszerű lenne a leépülés?

Az. Mármint teljesen törvényszerű és előre várható volt Dunaújváros híres és sikeres sportjának leépülése. Bármilyen hihetetlen ugyanis, azzal kezdődött a baj, hogy mindig is így an blokk, egy 55 ezres város kincseként emlegették a város sportéletét.

Sportváros megszületik

Annak idején ugyanis még az is volt. Nem szeretném azzal untatni az olvasókat, hogy felidézem az előző rendszer sportpolitikai miliőjét, de annyit azért érdemes leszögezni: Újvárosban sohasem jött volna létre kiterjedt sportélet, ha a városka majd’ minden lakójának életét befolyásoló Vasmű, a nagy és szentséges Dunaferr nem alakult volna meg annak idején, valamikor a nagy magyar iparosítás idején. Miután azonban létrehozták a gyárat, s a gyár vezérkara, az elvtársak felismerték – javasolt volt nekik – a szocializmus legnagyobb tutiját, létrejöhetett egy a kis országunkban tipikus, mégis egyedülálló szimbiózis az „üzem” és annak sportja között.

Egyre másra alakultak a sportszakosztályok a nagy és atyai Dunaferr égisze alatt, évtizedeken át fociztak, hokiztak és nevelték a testüket a szocializmus építői a vasmű árnyékában – szó szerint az árnyékában. Nem volt ugyanis ritka, hogy a fiatal jégkorongos palánták edzés előtt azzal kezdték még a kilencvenes években is az edzéseket, hogy lesöpörték a jégre rakódott vasport…

A rendszerváltás után aztán az történt, hogy nem történt semmi. A Vasmű ugyanúgy dübörgött tovább, a Dunaferr pénze pedig jó kezekbe is került: a kilencvenes évek végén még mindig évi két milliárddal támogatta a város sportját a már egyre kevesebb profittal számoló üzem. Ekkorra tehető az újvárosi sport virágzása, a kétezres évek elején volt olyan év, amikor egyszerre öt Dunaferr néven működő csapat volt esélyes a bajnoki címre a különböző labdajátékokban. 2000-ben bajnok lett a pirosak labdarúgócsapata – ki ne emlékezne Tököli Attiláék remek kis csapatára –, és a férfi kézilabdacsapat is. 2002-ben elsőséget ünnepelhetett a férfi röplabda és a jégkorong szakosztály, 2004-ben pedig még meg tudta védeni elsőségét a női kézilabdacsapat is a magyar bajnokságban.

Sportváros tündököl

Tündököltek az újvárosi csapatok, lényegében öt olyan magas szinten működő szakosztálya volt az 55 ezres kisvárosnak, melyek mindegyike csak akkor működött eredményesen, ha megkapták a magas szintű működésükhöz elengedhetetlen nem kevés pénzt. Az üzem 2004-es privatizációja után azonban egyszer csak szűkebb lett a költségvetés: az új tulajdonosok nem áldoztak már annyit a kisváros sportjára, majd pedig rá is jöttek ukrán barátaink, hogy nekik abban semmi sem buli, ha magyar sportsikereket finanszíroznak.

Így apadt le a két milliárd secperc alatt 400-500 millióra per év rögtön a tulajdonosváltás után, s így csökkent le a vasmű szponzori adománya mostanra 225 millióra. 225 millió forint pedig – nem meglepő – nem hogy öt magas szinten üzemeltetett szakosztályra nem elég, alig elég egyre is. A város pislog és ingatja a fejét, a csapatok pedig szép csöndben tönkremennek.

A hokisoknál már évekkel ezelőtt is kérdéses volt, hogy ki tudnak-e állni a soron következő szezonra – ők lényegében meg is szűntek létezni Dunaferrként, azóta minden évben más néven, más szponzorral próbálják kihúzni az idényt. A röpisek szinte eltűntek a térképről, nem is beszélve a futballcsapatról – utóbbi egy darabig próbálkozott a félamatőrséggel, majd az amatőrséggel, végül a vegetálással.

Közben pedig mindegyik szakosztály várva várta a megmentőt egy tehetős befektető személyében. Persze a herceg a piros-fehér lovon nem jött.