Két évvel a vörösiszap-szennyezés előtt munkatársaival vizsgálta a Marcal folyó halfaunáját. Mit tapasztaltak akkor?

A Marcal medrét nagyrészt mesterségesen, meredek rézsűvel alakították ki, s kissé túlméretezettnek tűnt a 2008-as vízhozamhoz képest. Sajnos hiányzott belőle az a sekély, part menti sáv, amely ívóhelyet biztosított volna a halaknak. Úgy is mondhatnám, hogy csatorna jellege volt a folyónak. A gyirmóti duzzasztónál - ami mesterséges akadály a folyón - erősen habzott a vize. Ez annyit jelent, hogy két évvel ezelőtt is erősen szennyezett volt a folyó. Döbbenetes, hogy a nyári, kis vízhozamú időszakban a tisztított, de nitrogénben és foszforban gazdag szennyvíz mennyisége elérte a folyó teljes vízhozamának a felét.

A tisztítás mértéke többnyire nem felelt meg a mai követelményeknek. A Marcalba évente belebocsájtott 7,6 millió köbméter szennyvíznek a hatvanhárom százaléka után bírságot kellett fizetniük még azoknak a szennyvíztisztítóknak is, amelyeket a kilencvenes években építettek. A természet nagyon hamar felülírta a kibocsájtásra vonatkozó határértékeket, hiszen nemcsak az számít, hogy mennyi szennyező anyagot bocsájt ki a víztisztító, hanem az is, hogy a folyó mennyire terhelhető.

A hatalmas szennyvízmennyiség következtében hihetetlenül túlburjánzott a hínár, aminek következtében az igényesebb sodráskedvelő halak nagyrészt elhagyták a folyót. A Marcal tehát már akkor is beavatkozást igényelt volna.

Két évet „váratott” magára, hogy a Marcal élővilága vörösiszap-katasztrófa következtében kipusztuljon.

Milyen következményei vannak a katasztrófának ökológiai szempontból?

2008-ban a folyó meglehetősen szerény halállománnyal rendelkezett, huszonöt fajt tudtunk belőle azonosítani a vizsgálat során. Ennek jelentős része azonban csak a torkolat közelében volt jelen, tehát valószínűleg a Rábából úszott fel.

Egy folyót soha nem szabad önmagában nézni, vízrendszerben kell gondolkozni. A mintegy száz kilométer hosszú Marcalba több mint tíz, jelentősebb mellékpatak torkollik. Az esőzések következtében a kisebb mellékvizek is megduzzadtak, így menedéket jelenthettek a lúgos ár elől menekülő halak számára. Ennek köszönhetően reménykedhetünk a halállomány viszonylag gyors regenerálódásában.



Mikorra lehet a halak és más vízi élőlények számára ismét lakható a Marcal?

Mihelyt ez az erősen lúgos szennyvíz levonul, nagy valószínűséggel ismét élhetővé válik a folyó. Pillanatnyilag ellentmondásosak a hírek a vörösiszap összetételét illetően, nagyon jó lenne, ha végre pontosan ismernénk a toxikus nehézfém-tartalmát, de úgy vélem, hogy ez nem lehet nagyon magas. Ha így van, akkor a halállomány a mellékpatakokból 2-3 év alatt regenerálódhat.

A Torna-patak esetében is várható ugyanez a változás, hiszen ott van a Csigere-patak, amely északról, valamint a Kígyós-patak, amely délről folyik bele: ezekből is megindulhat az újratelepülés. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Torna-patak Devecser fölötti szakasza már a katasztrófa előtt is oly mértékben szennyezett volt, hogy ott gyakorlatilag nem éltek halak. A legfontosabb tehát a folyamatos szennyezés megszüntetése lenne, bár a vörösiszappal legerősebben szennyezett részén mederkotrásra vagy új meder nyitására is szükség lehet.

Véleménye szerint mit lehetett volna tenni a katasztrófa megelőzésének érdekében?

Minden olyan létesítményt, amely veszélyes, legalább két biztonsági rendszerrel kellene ellátni, vagyis a zagytározókat dupla gáttal kellene körülvenni. Nem hittem, hogy a Tiszát sújtó cianidkatasztrófa után 10 évvel szinte ugyanaz ismétlődik meg nálunk, mint annak idején Nagybánya mellett történt. Úgy tűnik, nem tanulunk a saját kárunkon se, a profit mindent felülír. Megfelelő jogi szabályozással azonban ezen is lehet, és kell is változtatni.