A fizioterápia a természetes gyógymódok összességét jelenti, a természet energiáit (kémiai, mechanikai, hő, elektromos, mágneses) használja fel gyógyításra. A fizioterápia nem tévesztendő össze a természetgyógyászattal és a fizikoterápiával, amin a köznyelv az elektromos árammal történő kezeléseket érti. Magában foglalja a mechanoterápiát (gyógytorna, masszázs), elektroterápiát (villanykezelés), hidro- és balneoterápiát (gyógyvíz, iszapkezelés) és a fényterápiát.
A sokáig a szakma mostohagyermekének számító fizioterápia a négy nagy orvoslási területen belül a legrégebbi, majdnem egyidős az emberiség történetével (a másik három ág a sebészi kezelés, a gyógyszeres terápia és a pszichoterápia.) Még nem léteztek gyógyszerek és sebészi eljárások, amikor az emberek tapasztalati alapon már felhasználták a természet különböző gyógyhatású tényezőit (termálvizek, iszap stb.). Ma sincs olyan klinikai szakma, műtéti beavatkozás, megelőző, rekreációs tevékenység, amely nélkülözni tudná a fizioterápiát.
A fizioterápia fejlődését a balneoterápia határozta meg: a gyógyforrások mellett más fizioterápiás beavatkozást nyújtó részlegeket létesítettek. Magyarország gyógyvizeinek gazdagságát már a rómaiak és a törökök is felismerték, fürdőkultúrájukat a mai napig fennálló emlékek bizonyítják. 1891-ben orvosokból, mérnökökből, hidrogeológusokból - Magyarország első orvosi egyesületeként - alakult meg a Magyar Balneológiai Egyesület. A múlt század rohamos technikai fejlődése, az elektromosság felfedezése nagymértékben fejlesztette a fizioterápiát, s egyre több területen kezdték mesterségesen előállítani a természet energiáit.
A fizioterápia elsősorban annak köszönheti reneszánszát, hogy helyileg, a beteg testrészen fejti ki hatását, és helyes alkalmazása esetén nincs semmi mellék- vagy utóhatása. Manapság a fizioterápia gazdag tárházából a gyógytorna a legjelentősebb, köznapi értelemben ezt is értik alatta.
