A kultúra és a politika összekeverése soha semmi jót nem hozhat – ezt már régóta tudjuk. Az irodalmi Nobel-díj politikamentessége először Knut Hamsun esetében került veszélybe. A norvég író ugyanis bizonyos mértékben támogatta a nácizmust, pontosabban a hitleri Németországot (ennek részleteiről most nincs helyünk értekezni), ezért sokáig fontolgatták, hogy visszaveszik tőle az 1920-ban kapott díjat. Ez szerencsére nem történt meg. Ám a politika, ha észrevétlenül is, beszivárgott erre a területre is, és már három-négy évvel ezelőtt is akadtak olyanok, akik szerint szinte előre kiszámítható, éppen mely földrész milyen orientációjú írója vagy írónője kapja a kitüntetést. Jó példa erre Bohumil Hrabal esete, akit utolsó éveiben jelöltek ugyan irodalmi Nobel-díjra, de akinek valójában – érdemei ellenére – nem volt esélye az akkori világhelyzetben. Az „európai Európa” akkoriban „nem volt érdekes”.

2001-ben egy „brit” kapta az akadémia kitüntetését, pontosabban egy angolul író, karib származású férfi, bizonyos Vidiadhar Suraiprasad Naipaul. Félreértés ne essék: gratulálunk neki, minden bizonnyal remek író. De azért idézzük csak fel pl. a 2000. évi kitüntetett esetét...
Akkor is sokat beszéltek a politikai motivációról, aligha véletlenül. Akkor egy „francia” írónő kapta, bizonyos Kao Sing-tien. Éppen abban az időszakban, amikor Kína volt a globális világkultúra (és persze politika) fókuszában. Mivel az eset elsőízben kavart nagyobb vihart, a Svéd Akadémia titkára, Horace Engdahl kénytelen volt megszólalni az ügyben. Valami olyasmit mondott, hogy az irodalmi Nobel-díjnak vannak, lehetnek ugyan politikai összefüggései, de az elsődleges szempont a szerző irodalmi kvalitása. Nos, ez mindenesetre megnyugtató egy irodalmi kitüntetés esetében...
A 2001-ben kitüntetett, Trinidadból származó író mint „humanista és a vallási fanatizmus ellensége” ismert (?) a világban. A 69 esztendős író tizennyolc éves kora óta él Angliában, és kezdetben humoros-szatirikus stílusa fokozatosan vált pesszimistán kritizálóvá. Elsődleges „célpontja” éppen a vallásosság, pontosabban annak „elavult és szélsőséges” formái. „A vallásosságot a humanizmus ellenségének, akadálynak tartja, amely megfojtja a gondolkodásra és létezésre irányuló fantáziát és emberi vágyakozást” – mondta róla Per Wastberg, a Svéd Akadémia elnöke. Mindezt a díj odaítélésének indoklásakor... Naipaul utóbbi műveinek fő témája az iszlám fundamentalizmus éles kritikája az arab világon kívüli területeken, amilyen például Irán, Malajzia vagy Pakisztán. Jómagam nem olvastam az író egyetlen kötetét sem, így látatlan tiszteletből is kénytelen vagyok elismerni kvalitásait. Félek azonban, hogy Naipaul esetében az aktuális világpolitikai helyzet minden eddiginél nagyobb szerepet játszott abban, hogy ő lett a 2001-es irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, és ez aligha töltheti el megelégedéssel az irodalom igazi szerelmeseit... És ez csak egyetlen kiemelt példa volt a sok közül – ki-ki kedvére szemezgethet az azóta kitüntetettek névsorában is.