A szeptember 27-én kezdődő, egy hónapos programban összesen húsz filmet mutatnak be öt téma köré csoportosítva: láthatóak lesznek magyar filmkomédiák és olasz remake-jeik, elveszett magyar filmek újraforgatott olasz változatai, a magyar nő olaszországi mítoszát szemléltető filmek, magyar színészek szereplésével készült olasz alkotások és Itáliában forgatott magyar művek.
A retrospektív sorozatról Gyürey Vera, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatója elmondta; a programba a magyar és a római filmarchívumban őrzött alkotásokból válogattak. A sorozat a Magyar Nemzeti Filmarchívum fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezendő Filmemlékezet Filmfesztivál része.
Az "Amikor a Cinecittá magyarul beszélt" címet Alessandro Rosselli filmtörténész 2005-ben megjelent könyvétől kölcsönözték a szervezők. Mint azt az olasz szakember a sajtótájékoztatón elmondta, az olasz filmiparban, a Cinecittában, először 1925-26-ban hangzott el magyar szó.
Várkonyi Mihály és Korda Mária akkor érkezett Olaszországba, hogy együtt szerepeljenek két filmben: Amleto Palermi Bécs legvidámabb embere (L,uomo piú allegro di Vienna, 1925) és Carmine Gallone Pompei végnapjai (Gli ultimi giorni di Pompei, 1926) című alkotásában.
Ettől az időszaktól kezdve jellemzi az olasz filmipart egyfajta Magyarország iránti növekvő érdeklődés, amelyben a húszas évektől kezdve szerepet játszott a magyar irodalom térnyerése is Olaszországban.
Így terjedt el Magyarországról, különösen az itt élő nőkről egy olyan kép, amelyet ma bátran torznak, sőt hamisnak nevezhetünk - magyarázta Alessandro Rosselli, hozzátéve, hogy akkoriban a magyar nőket például temperamentumos, önálló egyéniségekként ábrázolták Olaszországban.
Mint a filmtörténész kiemelte, a sablonosság minden korlátja ellenére a Cinecittá Magyarországa két remekművel is gazdagította az olasz filmtörténetet: az egyik Max Neufeld Havi ezer líra (Mille lire al mese, 1939) című filmje, amely a Havi 200 fix című magyar alkotás remake-je, a másik Mario Camerini Százezer dollár (Centomila dollari, 1940) című filmje, amely azt mutatja be, milyen kép élt akkor Olaszországban a magyar nőkről.
A Cinecittá húsz éven keresztül, 1925-től 1945-ig "beszélt magyarul"; érdemes az olasz-magyar kultúra történetének gyakran méltatlanul elfelejtett emlékeiként tanulmányozni az akkor készült filmeket - hangsúlyozta Alessandro Rosselli.
