"Guttuso olyan kommunista volt, aki életmódjában és stílusában úr és dandy volt" - írta róla Dominique Fernandez művészet-történész, aki a festőt egy másik kommunista művészhez, Louis Aragon francia költőhöz hasonlította.
A festményeken Szicília elevenedik meg. A házak, a halászok, a nők. Fekvő, egymást átölelő, fésülködő nők. És mindegyiken a jellegzetes Guttuso-színek: rikító sárgák, amelyek úgy ragyognak, mint a kifényesített trombiták - mondták róluk találóan -, vagy vérvörösek, kobalt-kékek, mély-feketék. Színek, amelyeket ma is meg lehet találni Caltagirone kerámiáiban, a bábszínházak figuráin, és egy nyugtalan Szicíliáról mesélnek.
A kiállításon látható egyik leghíresebb képe, a Kénbányászok asszonyai, amelyet olyan kifejező erővel festett meg, hogy szinte "hangos" kép lett belőle. Erről a képről írta Massimo Mila zeneszakértő, hogy "az a fizikai jelenség, amikor a hang elhagyja a torkot, általában megragadhatatlan a figuratív eszközök számára. Sok szélesre nyitott száj van a festészet történetében, főleg az egyház vagy profán kórusokat ábrázolók között. De ezek a szájak többségükben némák. Rögzíteni a megragadhatatlan hangot, tudomásom szerint csak Donatellónak, Degas-nak és Guttusónak sikerült."
Guttuso tehetsége csúcsát az 1950-es, 60-as években érte el. Később a fáradtság, az állandó siker és talán a politikai életben való részvétel elhalványították alkotói képességét. Ezzel együtt olyan művész maradt, akinek helye van az olasz festészetben - írta róla a Corriere della Sera című lap.