Az első részt 8,35 millióan ülték végig a képernyő előtt, a másodikat már 9,12 millióan tekintették meg. Egészen konkrétan egy édesanya és két lánya viszontagságait, akik az anya állhatatos küzdelme után - hat év szenvedéseit, a kommunista hatóságok fizikai és lelki terrorját túlélve - ismét egymásra találtak.
A hamarosan a mozikban is látható és könyvben is megjelenő film címe "A Checkpoint Charlie asszonya" (Die Frau von Checkpoint Charlie). A Checkpoint Charlie az egykori NDK összeomlása előtt a megszállt Berlinben az akkori amerikai és a szovjet zóna közötti hírhedt határátkelő volt. 1961 és 1990 között külföldiek kizárólag a Checkpoint Charlie-nál kelhettek át Kelet- és Nyugat-Berlin között, ugyanakkor ez a hely lett a szabadság szimbóluma a keletnémetek számára, akik megpróbáltak megszökni a zsarnokság elől.
A ma már örök mementóként szolgáló határátkelő számos drámai eset szemtanúja volt. Így Jutta Gallusé is - a filmben Sara Binderé -, aki egy sikertelen szökési kísérlet után két évet töltött az egykori NDK egyik leghírhedtebb női börtönében, majd a kommunista hatóságok nyugatra toloncolták őt, elszakítva két, vele szökni próbált, akkor még kiskorú lányától, a filmben Silvyától és Sabinétól, a valóságban Claudiától és Beatétól. 1984-től Jutta Gallus - azaz Sara Binder - szinte minden nap tüntetett a Checkpoint Charlie-nál, nyakában egy hatalmas táblával, s rajta a felirattal: "Adjátok vissza gyermekeimet!"
Az édesanya - akit a filmben a rendkívül tehetséges színésznő, Veronica Ferres testesít meg - nem hagyja eltántorítani magát, nem riad vissza a hasztalan próbálkozásoktól, a bonni belnémet kapcsolatok minisztériumának tehetetlenségétől, s nem tántorodik meg az egykori keletnémet állambiztonsági minisztérium, a hírhedt Stasi merényletkísérletei nyomán sem. Közben a lányokat az NDK-hatóságok gyámság alá helyezik, a lelki terror alól őket sem kímélik, s a végén még attól sem riadnak vissza, hogy a gyermekeknek édesanyjuk halálát hazudják. Mikor azonban a lányok az akkori NDK-ban is fogható nyugatnémet televízióból "lopva" meglátják, hogy a Checkpoint Charlie mellett éppen értük tüntető anyjuk él, akkor mondja ki az egyik Stasi-alkalmazott - történetesen az édesanya volt barátja -, hogy "nem ő, hanem mi vagyunk halottak." Azaz az NDK és a Stasi.
Ettől kezdve gyorsabban peregnek az események, s - az akkori nyugatnémet külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher közbenjárására is - a két lányt a keletnémet hatóságok 1988. augusztus 25-én a Checkpoint Charlie-nál visszaadják az édesanyának, aki hat év után ismét magához szoríthatja őket.
A történet ezzel valójában véget ér. Az igazi főszereplők, Jutta Gallus és két immár felnőtt lánya, Beate és Claudia ma boldogan él Németország nyugati felében. Az elmúlt napokban számos interjúban emlékeztek vissza az akkori eseményekre, hangoztatva, hogy a demokráciáért, a szabadságért akár újra kezdenék az egészet.
A film valóban rendkívül megrázó, s egyáltalán nem véletlen, hogy az ARD az újraegyesítés évfordulója előtt készítette, illetve vetítette azt. S nem véletlen az sem, hogy a két este csaknem 18 millióan ültek a televízió előtt, a mozik pedig hosszú időn keresztül minden bizonnyal telt házra számíthatnak.
Még akkor is, ha Jutta Gallus esete egy volt a több ezer hasonló eset közül. A kommunista hatóságok diktatúrája következtében több ezer család szakadt szét, mintegy 90 ezren próbáltak menekülni, s ezreket öltek meg. A film azonban igazából most - tizenhét évvel később - döbbentette rá az embereket, hogy milyen is volt az akkori kommunista diktatúra. Jobban mondva két évvel ezelőtt kezdték "kapizsgálni" először, amikor Florian Henckel von Donnersmarck elkészítette a "A mások élete" (Das Leben der Anderen) című, Oscar-díjat is nyert filmjét. Addig inkább csak komikus történetek születtek a filmvásznon az NDK-ról, mint például a Good Bye, Lenin című film, amelyen jót lehetett nevetni. "A Checkpoint Charlie asszonya" azonban még a Stasi-tiszt meghasonulását bemutató Donnersmarck-drámánál is emberközelibb módon leplezte le az akkor történteket.
Az ARD filmje hatalmas vitát indított el Németországban. Politikusok, történészek, társadalomtudósok egymás után döbbennek rá arra, hogy igazából hátra van még a múlt feldolgozása. S több ilyen film - és hasonló kísérlet - szükséges ahhoz, hogy az egykori NDK-hoz tartozó tartományok lakói közül is mind kevesebben "sírják vissza" az 1990 előtti, kommunista rendszert.
