No meg dolgozni kell menni, persze. És ha nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy munkahelyünk saját házunk padlásán, pincéjében, teraszán található, akkor bizony kénytelenek vagyunk igénybe venni a Budapesti Közlekedési Vállalatnak csúfolt agybaj szolgáltatásait. „Ha nem tetszik, nem kell használni!” - üvöltene ránk máris haragosan a Vállalat, ha hallaná ezt; de hát mi mást tehetnénk, ha nem rendelkezünk azzal a fényképes dokumentummal, ami feljogosítana minket arra, hogy reggelente órákig nyomhassuk a dudát mérgesen a dugóban. Szóval, marad a jó öreg békávé.



Állunk a megállóban, szétfagyunk, illetve -sülünk, évszaktól függően. A busz meg csak nem jön, mert baleset, dugó, útépítés, világvége van, esetleg késik, törölték és hasonlók. Majd végre megérkezik a várva várt objektum, kinyílik az ajtó, felszállunk; a szemünkkel már azt kutatjuk, hol van hely, ahova letelepedhetnénk, pihentetve fáradt tagjainkat. Végül aztán megpillantjuk az édenkertet - persze, a jármű legtávolabbi sarkában. Elindulunk felé, és talán oda is érünk, ha nem gáncsolnak el az „ezek a mai fiatalok”-nénik szamurájkardnak is beillő botjaikkal. Ülnénk le boldogan, ám észrevesszük, hogy számításainkba egy kis hiba csúszott. Az édenkert közelről már korántsem az, ugyanis az ülés koszos, büdös, hajléktalan fekszik rajta, alatta, előtte, mellette. Jó, akkor állunk; de ez még nem elég, mert meleg is van, persze csak nyáron, télen nem, mert akkor meg hideg. Meg lassú is meg zsúfolt, de hát havi hétezer-háromszázötvenért mit várjon az ember, a buszsofőröknek is élni kell valamiből, éheznek szegények. Ezért is rendezik meg néhány évente aktuális sztrájkjukat, és általában sikerrel is járnak. Milyen jó lenne, ha egyszer sztrájkolhatnának a BKV ügyfelei is, azaz mi. Mondjuk, bosszúból nem szállnánk buszra egy napig. Jaj, hát az is csak nekünk lenne rossz.

Szóval, utazunk, és próbáljuk valahogyan elütni azt a tíz-húsz-százhúsz percnyi időt, míg célba nem érünk. Olvashatunk - azaz -nánk, ha képesek lennénk egy kézzel tartani a vaskos könyvet, és még lapozni is. Mert a másikkal kapaszkodunk, ugye. Esetleg hallgathatunk zenét, már ha hallanánk belőle valamit a busz pöfögéséből és az utasok lármájából kotyvasztott hangzavaron keresztül. Bömböltetni meg mégsem akarjuk, a végén még ránk förmednek, vagy ami még rosszabb, megsüketülünk. Így marad a jármű ablakára ragasztott „Utazási feltételek” böngészése. Ha már kívülről fújjuk, elolvashatjuk esetleg visszafelé, rímekbe foglalhatjuk, vagy lefordíthatjuk ógörögre; vállalkozó szelleműek pedig megpróbálkozhatnak a magyar és az idegen nyelvű feliratok stilisztikai és szemantikai különbségeinek kielemzésével. Nézegethetjük a különböző tilalmakra figyelmeztető képecskéket is. Nagyon fontos információkat tudhatunk meg belőlük, például, hogy kalapban nem szabad inni, tilos továbbá hamburgert enni - pacalpörköltet lehet? - vagy nagyszüleink háztartásában előforduló táskarádiót hallgatni.

Ha mindezeken már túl vagyunk, és még mindig csak az út felénél járunk, forduljunk el az ablaktól, és figyeljünk oda egy kicsit útitársaink eszmefuttatásaira. Felettébb érdekes történeteket hallgathatunk így végig, mint, hogy Béla és Juci már megint szakítottak a Bözsi miatt, de tuti összejönnek újra; hogy a szomszédasszony kutyája képes volt elvakkantani magát éjnek évadján; hogy megint drágább a gáz, a víz, a kenyér, a bérlet, az oxigén; és egyáltalán, az élet szörnyű. Panaszkodni imádunk, így nem kell csodálkozni azon, hogy előszeretettel műveljük utazás közben is. A nyavalygás bűntettét azonban enyhíti néhány körülmény; tekintve, hogyha az utastársunkból áradó intenzív ammóniaszagtól fejünket elfordítva egy másik felebarátunk dús hajzatába ütközünk, illetve, ha már annyian léptek a lábunkra, hogy lapos, mint az Alföld, esetleg a tőlünk beteg gyermekük, kutyájuk, macskájuk, díszpintyük gyógyítására pénzt kérő, majd azt nagyfröccsre költő koldusok jajveszékelésétől zeng a fülünk; némileg érthető, hogy tele van a ... az egésszel.

Mit lehet ilyenkor tenni? Kísérletező kedvűek megpróbálkozhatnak az öngyilkossággal, ám ha nincs pénzünk arzénra, kötélre vagy 44-es magnumra, kénytelenek leszünk egyszerűbb megoldáshoz folyamodni. Talán forduljunk vissza utastársainktól mégis az ablak felé. De ne azt nézzük, ami rajta van, hanem tekintsünk keresztül rajta. Kint terpeszkedik a város - igen, szemetes és szürke, de ettől most tekintsünk el - álmosan, jóllakottan. Még mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy mi a frászt nézzünk rajta, elárulom, hogy igenis van mit. Reggelente, ahogy ébredezik, az ég vöröses narancssárgáját, az elsuhanó autókat, a tiszteletet parancsoló épületóriásokat. Vagy bármit, amitől a napunk kicsit könnyebben indul. Mert ha már utazunk, tömegben, koszban, melegben; legalább jókedvűen tegyük.