Magát az "utolsó jugoszláv írónak" tartotta a 115 éve (1892. október 10-én) született Ivo Andric, akit életkörülményei három délszláv néphez kötnek: Boszniában született és nevelkedett, Visegradban és Szarajevóban járt gimnáziumba, majd egyetemre. Regényeinek, elbeszéléseinek többsége Boszniában játszódik, az iszlámot rokonszenvvel figyelte és örökítette meg műveiben. Katolikus vallású horvát családból származott, első versei horvátul egy Zágrábban kiadott antológiában (Hrvatska mlada lirika) jelentek meg 1914-ben.
A II. világháború és a horvát usztasa rezsim idején viszont Belgrádban talált menedékre. A szerb fővárosban, a szerbhorvát nyelv szerb dialektusában (Vujicsics Sztojan irodalomtörténész szavaival: a legmagvasabb szerb nyelven) írta nagy regényeit, amelyek meghozták számára a világhírt és - 1961-ben - a Nobel-díjat.
Többszörös identitású ember volt talán Andric? Inkább azt lehetne mondani róla, hogy ő volt az, aki élte és megtestesítette a délszláv multikultúrát. Már az Osztrák-Magyar Monarchiában, gimnazistaként jugoszlávnak érezte magát; ezért csatlakozott horvát létére a szerb nemzeti mozgalomhoz, ami miatt több ízben bebörtönözték. Míg nagy pálya- és vetélytársa, Miroslav Krleza mindvégig horvátnak vallotta magát (Jugoszlávia fennállása alatt is), addig Andric nemzetek, pontosabban nemzetállamok fölötti alkotónak érezte magát. A közös délszláv állam széthullásakor ez lett a "veszte".
Belgrádban, ahol élete utolsó 34 évét leélte, egy mellékutcában található az a ház, amelyben lakott. A korábban a Proleterskih brigada nevet viselő utcát ma Andric utcának hívják, a 2A számú ház első emeletének egyik lakása pedig múzeum. Nem messze innen kis szobor őrzi az író emlékét, talapzatán e lakonikus szöveggel: Ivo Andric 1892-1975.
Jugoszlávia felbomlása után a zágrábi politika megpróbálta kisajátítani, a horvát irodalomba begyömöszölni Andricot. Ennek oka egyfajta identitási neurózis volt - állítja Nenad Popovic zágrábi könyvkiadó. Mint egy német újságnak nyilatkozva elmondta: Andric "elszipkázásával" a horvát vezetés szert akart tenni egy Nobel-díjasra, hogy ezáltal nagyobbnak és fontosabbnak láttassa az alig 5 milliós Horvátországot. A hivatkozási alap az volt hogy Andric katolikus volt, és első írásai horvátul láttak napvilágot. "A korai 90-es években csak az etnikai és a vallási hovatartozás számított. Aki katolikus volt, az automatikusan horvát lett" - emlékezik vissza a polgárháborús évekre Popovic.
Ma már, 12 évvel a balkáni háborúk után, Zágrábnak nincs szüksége irodalmi "nagyítóra". A horvát főváros Jurisic utcájában lévő irodalmi kávéházban a falakon horvát művészek, írók, zenészek több tucat portréja lóg - Andricé nincs közöttük. Dacára annak, hogy a kávéház tulajdonosa, Zvonimir Milcec a Jutarnji List napilap külső munkatársa: minden hétfőn tárca jelenik meg tőle a népszerű horvát újságban.
Elszipkázási kísérlet után kiűzetés lett a sorsa Andricnak: a horvátországi közkönyvtárakat még a 90-es években megtisztították a szerb, jugoszláv, kommunista és egyéb "gyanús" alkotók műveitől. Közéjük tartoztak Ivo Andric könyvei is, köztük a legismertebb és legmonumentálisabb, több mint 30 nyelvre lefordított regénye, a Híd a Drinán is.
A nevezetes híd ma is áll az író által megénekelt Visegradban - ám híján van az irodalmi támpontnak. A közepén emelt Andric-emlékművet még 1992-ben, a balkáni háborúk elején a levegőbe röpítette egy fanatikus muzulmán. Tanúságaként annak, hogy szülőföldje, Bosznia sem érzi igazán a magáénak Andricot. "Idővel olyan benyomás alakult ki róla, hogy voltaképpen Belgrádban élő bosnyák író, vagy pedig Boszniáról író szerb alkotó" - állítja Popovic Zágrábban.
Szarajevóban viszont, amely városhoz klasszikus "szeretve gyűlölöm" viszony fűzte az írót, ma is ferde szemmel néznek Andricra. Széles körben tartja magát a vélekedés, hogy gyűlölte a muzulmánokat. Az utóbbi másfél évtizedben több heves és intoleráns vita zajlott arról, mit tett Andric Boszniával. Vitákkal, polémiákkal Drinát lehetne rekeszteni, ám bő egy évtizeddel a boszniai háború vége után sem jelent meg olyan könyv, amely komolyan értékelné Andric munkásságát - mutat rá Dzevad Karahasan bosnyák író. Szerinte a kampányok és szájtépések valójában nem Bosznia nagy szülöttje körül zajlanak, hanem ideológiai pozíciók megszilárdítását szolgálják.
Andric álma egy olyan Jugoszlávia volt, amelyben minden egybeolvad, s végül már nincsenek szerbek, bosnyákok vagy horvátok, hanem csak jugoszlávok. Arra a kérdésre, vajon realista álom volt-e ez, a történelem csattanós választ adott a 90-es évek balkáni háborúival. A nemzetállam vonzereje erősebbnek bizonyult a nemzetek fölötti állam képénél. Ez az erőpróba több százezer ember életébe került, mérhetetlen szenvedést és pusztulást hozva a Balkán népeinek - és hazátlanná tett egy nagy írót, akit ma sem Bosznia, sem Horvátország, sem Szerbia nem érez a magáénak.
Ráadásul úgy ment el, hogy nekünk, magyaroknak adósunk maradt. Cseres Tibor, az újvidéki vérengzést megörökítő, a magyar hadsereg és csendőrség gaztetteit elítélő Hideg napok írója Andrictól (is) várta a mű párját: olyan alkotást, amely szembenéz az Újvidékre adott válaszként a bácskai magyarságon 1944 őszén, Tito partizánjai által elkövetett vérengzéssel. A megtorlásnak becslések szerint 30-35 ezer ártatlan magyar esett áldozatul. Leszármazottaik, rokonaik máig nem kaptak elégtételt, sem jóvátételt a rettenetes véráldozatért - és irodalmi téren is Cseresnek kellett megírnia 1990-ben a Hideg napok ellendarabját: a Vérengzés Bácskában-t.
