Ha valakiről, rólad igazán elmondható, hogy másodszor is megszülettél. Jóformán mindenkit sokkhatásként érne a hír, hogy napjai vannak hátra az életből. Mi előzte meg ezt a diagnózist?

Gyakorlatilag semmilyen előzménye nem volt. Tavaly júniusban a Balatonra utaztunk a családdal, hogy a hosszú, munkával töltött évtizedek után végre együtt legyünk, a nyarat tényleg úgy töltsük, ahogy kell. Mindjárt a nyaralás elején tapasztaltam, hogy sokkal fáradékonyabb vagyok, mint korábban. Például mikor összeszedegettem a cseresznyét meg a meggyet a kertben, tiszta víz lett a pólóm, és ehhez hasonló minimális tünetek jelezték, hogy valami nincs rendben. Fájdalmaim nem voltak. Felhívtam a háziorvosomat, hogy a nyaralást megszakítva amúgy is felmegyek Pestre, beugrom hozzá, nézze meg, mi van, aztán irány vissza, a Balatonra.
Július 12-én még felléptem Balassagyarmaton, 14-én mentem a vizsgálatra, készített is egy vérképet, aztán hazamentem. Másfél óra múlva hívtak telefonon, hogy azonnal menjek vissza, mert elképesztő vérképzőszervi megbetegedés van kilátásban. Megijedtem, hogy nem tudok visszamenni a Balatonra.
A leletek alapján úgy nézett ki, hogy akut leukémiám van, azonnal be kellett feküdnöm a Szabolcs utcai kórházba Dr. Masszi Tamás osztályára, aki az őssejt transzplantációs osztályt vezeti.

Mit tudtál addig a leukémiáról?

Semmit az égvilágon. Amikor a feleségem meghallotta a hírt, elájult, én viszont ültem tovább nyugodtan a széken. Addig jóformán még náthás sem voltam, nem is foglalkoztam soha a betegségekkel. A reakciókból gondoltam, hogy most komoly lehet a helyzet. Aztán amikor a vizsgálatok elindultak, rájöttem, hogy óriási a baj, hogy halálos beteg vagyok. Megtudtam, hogy a bennem lezajló folyamat elindulását egy génhiba okozza, ami a hajszolt életmód, a folyamatos stressz következtében kerülhet felszínre.

Gondolom, a zenész életforma kiváló alapot biztosít a betegség kialakulásának.

Totális rendszertelenség reggeltől estig, megállás nélkül, évtizedekig. Ha belegondolsz, hogy a nyolcvanas években, amikor a P. Mobillal zenéltem, évente 380 koncerten léptünk fel, de később még a Tunyóékkal, vagyis a TRB-vel is évi 120 fellépésünk volt legalább, és a Rock Banddel is közelítettünk az évi 100 előadáshoz; ez rengeteg.

Szó szerint azt mondta az orvosod – mint a blogodban olvasom –, hogy négy napod van hátra?

Amikor fölvettek a kórházba, megkérdeztem az osztályos orvostól, mi lett volna, ha nem jövök be. Azt válaszolta, hogy körülbelül négy nap múlva összeesett volna az utcán, és percek alatt elvérzett volna valamennyi testnyílásán keresztül.

Milyen kezelés várt rád a kórházban? Mit mondtak az esélyeidről?

Rögtön azt mondták, hogy esélytelen vagyok, annyira rossz állapotban voltam. Egy egészséges embernél a 6-7000 fehérvérsejt szám a normális, nálam 118 ezer daganatos fehérvérsejtet állapítottak meg, ráadásul én a legagresszívabb leukémiafajtát kaptam meg, amelyik napokon belül öl. Abban a stádiumban, amelyben én voltam, már szinte lehetetlen megfogni. A betegség gyorsaságára jellemző, hogy két héttel korábban még nem lehetett volna kimutatni a problémát.

Hogyan élted meg mindezt? Élet-halál közt lebegsz, miközben vár a feleséged, várnak a gyerekeid. Hogy lehet ezt feldolgozni?

Úgy éltem meg a betegségemet, mintha kívülről figyeltem volna magamat. Egy pillanatig sem voltam hajlandó megadni magam a sorsnak. Rögtön az elején úgy álltam hozzá, hogy meg fogok gyógyulni, csak erre túráztattam az agyamat, erre programoztam a szervezetemet. Nem is írtam végrendeletet.

A szeretteid hogyan viselkedtek ebben a helyzetben?

Ha a testvérem nincs, akkor már nem élek, ugyanis ő lett a donor, mivel velem 100 százalékos sejtazonossággal rendelkezett, ami borzasztó ritka; általában 20 százalék körüli azonosság szokott előfordulni. A feleségem, a családom többi tagjának segítsége nélkül nem győztem volna le a betegséget.

Zenésztársak, rajongók?

A zenészek – köztük a tulajdonképpeni vetélytársaim is – példa nélküli összetartást tanúsítottak felém. Tavaly november 5-én adtak egy koncertet a Petőfi Csarnokban, amelynek bevételét a családom megsegítésére ajánlották fel. Hatalmas anyagi megterhelést jelentett a betegségem, amit csak külső segítséggel tudtunk viselni.
Rengeteg erőt adott a rajongók szeretetének áramlása is. Egyikük Amerikában él, de évente egyszer-kétszer hazautazott a koncertünkre. Amikor meghallotta, mi történt velem, naponta felhívott telefonon, hogy bátorítást adjon, ajándékokat küldött. Szinte testvérként szeretjük egymást.

Válsághelyzetben sokan fordulnak istenhez.

Világéletemben vallásos ember voltam, nekem nem most kellett leakasztanom a jóistent a falról, hanem folyamatosan mellettem volt.

Meddig voltál kórházban? Mikor fordult meg a sorsod?

Mintegy 8 hónapig kezeltek a Szabolcs utcában, idén február közepén mehettem haza, és a márciusi kontrollvizsgálat után közölte a professzor úr, hogy meggyógyultam, a szervezetemben nyoma sincs a leukémiának, még molekuláris szinten sem.

Miben kellett változtatnod az életviteledben?

Sok mindenben. Az elmúlt egy évben volt bőven időm átgondolni, hogy kik, mik fontosak számomra az életben, mit kell és mit nem kell komolyan venni miért érdemes, miért nem érdemes küzdeni. Az ősi törvények betartása – például az étrend kialakítása, a pihenés, alvásidő beosztása – rendkívül fontos. A dohányzást 22 évesen abbahagytam, nem iszom. A korábbi munkatempómon változtattam, be kellett látnom, hogy akkor is működik a dolog, ha nem én intézek mindent. A jövőben kevesebb, de nagyobb szabású, színvonalasabb fellépéseket vállalok. Legközelebb október 27-én A legenda visszatér címen adunk koncertet a Petőfi Csarnokban.

Változott a halálhoz való viszonyod?

Igazán nem. Viszont azt tudom tanácsolni a bajba jutottaknak, hogy ne féljenek, és azonnal keressenek tennivalókat a jövőre, alakítsanak ki jövőképet maguknak, lehetőleg abban a pillanatban, amikor például azt mondják nekik, hogy négy napjuk van hátra. Nekem ez segített.