A Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat Erdélyi utcai klubhelyiségében idillikus kép fogad. Néhány fiatal a számítógép előtt ülve böngészget valamit az interneten, egy kisebb csoport a szociális munkás-pedagógussal beszélget az asztal körül, míg három tizenéves egy klasszikus futamokat játszó gitáros társukat hallgatja a kanapén kucorogva. Utóbbiakat szólítom meg, és az andalító muzsika közben az álmaikról kérdezem őket.

„Álmomban gyönyörű szép lányokat láttam, nagyon komoly lányok voltak. Aztán jött egy szép, lassú zene, felkértem egy lányt és lassúztam vele, utána meghívtam egy italra.”

„Egyszer azt álmodtam, hogy mentem egy tóra, és a vízből hirtelen kijött egy ember, és lehívott a tó fenekére, ahol a Pokolt láttam. Nem tudom elmondani, olyan szörnyű volt. Tiszta tűz volt minden.”



„Álmaimban gyakran szerepelnek a szüleim, testvéreim, haverjaim, de nem tudok velük beszélgetni, mert nem hallanak engem. Olyan is volt egyszer, hogy egyikük el akart kapni valamiért, elindult felém, el akartam futni, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni.”

„Legutóbb a szülőfalumról álmodtam, ott játszottam a családommal. Rossz dolgok is eszembe jutnak, családi problémák; előfordult, hogy síró szemmel ébredtem.”

„Az jó volt, mikor álmomban fölmentem Istenhez a Mennybe, és ott voltam 20-30 évesen, örökké élve. Isten gyönyörű, szaruval, gyöngyökkel kivarrott hófehér ruhában volt. Hiszek az álmokban, az előbbinek tudom be, hogy megtértem Istenhez.”

„Egyik legjobb álmom volt, mikor apám odajött hozzám, amitől olyan ideges lettem, hogy leköptem, és utána úgy megvertem, hogy... Megérdemelte. Három éves koromban elhagyott, azóta még egy csokit sem küldött a szülinapomra. Utálom.”

„Egyszer arról álmodtam, hogy anyukám elájult vagy mit csinált, mindenesetre leesett az ágyról. Fölkeltem és átnéztem hozzá: valóban a földön feküdt. Öntöttem rá egy kis vizet, attól jobban lett. Megálmodtam, ami történt.”

Heves Andrea pszichológus szerint mennyire tipikusak a fiataloktól idézett álomrészletek?

Tipikusak, bár nekem valami olyasmiről is árulkodnak, hogy ezek a fiatalok nem tudnak „repülni” az álmaikban. Ezek nagyon konkrét, földhözragadt álmok, nincs meg bennük az, ami az álmoknak a lényegük lenne, vagyis a szorongásokat oldjanak és továbbvigyenek.

A kapocsos gyerekek álmai sokban különböznek mondjuk a rózsadombi fiatalok álmaitól?

Nem különböznek az álmok, és az a legnagyobb baj velük, hogy egyre laposabbak. Arra biztatom a gyerekeket, hogy tudjanak a föld fölé emelkedni a vágyaikban, tudjanak vernei álmokat elképzelni. Tudom, hogy ez rendkívül nehéz ebben a mai világban. Jó volna, ha az álmuk valahogy közelítene a vágyaikhoz, ha ki lehetne találni egy olyan jövőképet, amelyben az álmodozásból létrejöhetne valamiféle cselekvés.

Gyakran persze létrejön bizonyos cselekvés is ezekből az álmokból- vágyakból, például a megvalósításukhoz pénzre van szükségük, amit így-úgy elő kell teremteniük.

Igen, aztán elviszik a lányt szórakozni, és közben nem tudják, hogy valójában nem is erre vágynak, merthogy megvannak a sablonok, ahogy ennek zajlania kell: hogyan szerzem meg a pénzt, hogyan kell a lányhoz közeledni, hogyan viszem el, satöbbi. Ez szerintem szappanoperaszerű. Azokból a mintákból építkeznek a fiatalok, amit látnak a környezetükben élőktől vagy a médiából, akár a nyolcadik kerületben, akár a rózsadombon. Ezekben az álmokban és vágyakban nincsen semmi újdonság.

Furcsállottam, hogy a lányok nem akartak vagy mertek beszélni az álmaikról.

A lányok sok mindent ugyanolyan intenzíven élnek meg, mint a velük egykorú fiúk, sok mindenre vágynak és álmodoznak is, de például a romáknál nagyon szigorú neveléssel próbálják őket korlátozni, valamilyen úton tartani. Otthon nagy baj lehetett volna abból, ha megtudják a szülők, hogy egy idegen férfinak beszéltek az álmaikról.

Visszatérve az idézett, konkrét álmokra: felteszem, hogy az apját leköpő vagy a rokonaival beszélni nem tudó fiúk álmai erősen a valóságból táplálkoznak.

A valóságból táplálkoznak, de ezek mind-mind olyan letiltott, elhárító mechanizmussal teli történetek, amelyeket nem tudnak, nem mernek megcsinálni, megváltoztatni az életükben. Ugye, az lenne a cél, ha a valósághoz közelítenénk ezeket az álmokat. Szomorú példa az apját legszívesebben leköpő és megverő fiú esete, de azt gondolom, hogy egyszer a valóságban is szembe kell nézni azzal az elhanyagoló apával. Mint ahogy azzal is szembe kell nézni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, és meg kell küzdeni a helyzettel.

Egy másik fiú a pokolban járt álmában. Gyakoriak kamaszkorban az ilyen típusú – mondjuk így – rémálmok?

Gyakoriak, és szerintem nem rémálmok. Muszáj lemenni a pokolba, és nagyon hiszem, hogy erre éppen a kamaszkor a legalkalmasabb. Akkor leszek boldog, kiegyensúlyozott, önmagamat és világomat elfogadó felnőtt, hogyha – legalább a fejemben – nagyon sok mindent megtapasztaltam tizenöt, tizenhat, tizenhét évesen. Azt tapasztalom, hogy a tizenévesek azért is használnak különféle stimuláló szereket, drogokat (ebbe még a tévénézés is beletartozik), mert nem tudnak maguktól álmodozni. A pokoljárás azt mutatja, hogy nézzük meg, melyik az a legmélyebb pont, ahová le lehet jutni, hogy aztán megpróbáljuk elérni a legmagasabb pontot. Ezt a két végletet kezdjük egymáshoz közelíteni, míg végül eljutunk a valósághoz.

A vallásosság hogyan alakítja ebben a korban a gyerekek álmait?

Ez a Józsefvárosban gyakori. Olyan megtartó erő, ami helyettesíti az elvont álmokat. Próbálnak valami valóság fölöttibe, valami irreálisba kapaszkodni, holott csupán arra vágynak, hogy megölelje őket valaki, csakhogy a kamaszgyerekek általában nem engedik, hogy megöleljék őket. Ezt az ellentmondást igyekeznek áthidalni a vallásos képzelgésekkel.

Mivel tudja egy szülő vagy pedagógus megnyitni a kamaszt, hogy beszéljen az álmairól?

A szülőnél az a leghitelesebb, ha képes visszamenni a saját kamaszkorába, és képes megajándékozni a gyerekét egy sztorival. Hogy kiderüljön az, hogy ő is csinált butaságot, álmodott nagyokat, voltak problémái a lányokkal. Ez utóbbit például egy apától hallani, aki jó esetben mindenható, az elég felszabadító lehet a gyerek számára.
A mai gyerekek borzasztó keveset beszélgetnek a szüleikkel, de egymással is. Szorongóak, szeretnének megmenekülni a szorongató helyzetekből, ezért a némaságba vonulnak, zárkózottak lesznek. Pedig kamaszkorban a beszélgetéssel lehet legjobban oldani a feszültséget.