Mint oly sok minden, természetesen a francia zenész története sem teljesen politikamentes. Bertrand Cantat nem csupán a nyolcvanas évek elején alapított zenekara, a Noire Desir dallamos rockzenéjével szerzett magának híveket Franciaországban és világszerte, hanem politikai szerepvállalásaival is sokak szívét dobogtatta meg. Harcos baloldali aktivistaként gyakorta szót emelt a nélkülöző emberek, a kisebbségben élők felemelkedéséért, de az ismert – nem politikus – közszereplők közül elsők között tiltakozott az iraki háború ellen is.

Nem az első kultúrtörténeti eset az övé, gondoljunk csak a szintén elkötelezett baloldaliságáról is ismert kiváló regényíróra, Günter Grassra, aki a közelmúltban ismerte be, hogy világmegváltó ifjoncként a nácik fegyveres alakulatában, a Waffen SS-ben grasszált egy rövid, de kitörölhetetlen ideig. Sokan fel is hördültek, és menten máglyára kívánták a 61 éven keresztül titkolózó német Nobel-díjas regényeit.

Folytatni lehetne még a sort a végtelenségig, na nem mintha párhuzamba lehetne állítani egymással az énekes és az író történetét. Legfeljebb abból a szempontból, mégis, hogy mindkettőjükre igaz lehet a szólás: bort iszik, vizet prédikál. Esetük, és a kultúrtörténet számos halhatatlanjának számos példája komoly morális probléma elé állíthatja a zenehallgató, irodalomkedvelő vagy éppen filmrajongó közönség egyedeit: Vajon leválasztható-e az ember a műalkotásáról és fordítva?

Véleményem szerint igen. Ismerek olyan zenei szerkesztőt, aki a Cantat-Trintignan tragédia napvilágra kerülésétől kezdve nem pakol műsorába Noir Desir számokat, és olyan egykori Grass-rajongót is, aki a coming out óta megtagadja az író valamennyi munkáját, még a korábban írtakat is. Érthető a reakció, de nem igazán indokolható a kultúrbojkott.

A jó zene, a kiváló vers, dráma vagy regény, egyáltalán, a színvonalas műalkotás éppen attól az, hogy önmagában is értéket hordoz, nem pedig az alkotó magán- és közéleti aktivitása, viselt dolgai teszik értékessé, vállalhatóvá, szerethetővé. Amikor Paul Verlaine Őszi chanson című költeményét olvasom vagy hallgatom, egy pillanatra sem jut eszembe a részeg Paul, amint éppen várandós felesége hasát rugdossa. Gyönyörű a vers, oszt annyi.

Kinek jutna eszébe Ady verseinek befogadása közben a felpüffedt arcú alkoholista roncsot maga elé képzelni, mint ahogy Csurka drámáinak olvasása illetve az azokból készült színdarabok megtekintése alatt sem a vérgőzős antiszemita vadmagyart érdemes észrevenni, sokkal inkább a remek történelmi keresztmetszetet, a pompás dialógusokat, az akkor még kiváló alkotót.

Jószerivel minden művész vagy tudós és egyéb világboldogító életében fellelhető minimum egy-két szégyenfolt, valami apróbb-nagyobb hiba, netán bűn, de legalábbis mindegyikük túrta az orrát az asztal alatt vagy szellentett jókorát a tömött buszon. Kit érdekel, ha különben jót írtak, remekül zenélnek, festenek, agyat kutatnak és fociznak. Amíg a színpadon, pályán vagy a laboratóriumban vannak, kizárólag az mérendő.



Természetesen elítélendő a barátnő-élettárs-feleség bántalmazása, közvetett elpusztítása (el is ítéltetett), de attól még a Des Visages des Figures album dalai csodálatosan szólnak. Knut Hamsunt sem a Quisling-kormány kiszolgálása, hanem az Éhség című páratlan prózája miatt szereti, aki.

Jó volna, ha végre minden a helyére – a könyvespolcra és a koncertterembe, az agyakba és a szívekbe, a piedesztálra vagy a börtönbe – kerülne. Persze, ha nem, az nem az én bajom.