A portugálok mindig is aggódva tekintettek nagyobb keleti szomszédjukra. Rossz (spanyol) nyelvek szerint a nagy felfedezők: Bartolómeu Dias, Vasco da Gama, José Álvares Cabral, Fernao Magalhaes azért vágtak neki a tengernek nyugat felé, mert keleti irányban ott tornyosult előttük Spanyolország fenyegető árnyéka... Egy portugál közmondás is őrzi a régi keletű ellenszenvet. Eszerint Spanyolországból sem jó szél, sem jó házasság nem származik.
Az ősi aggályok azután a XVI. században beigazolódtak. II. Fülöp spanyol király - kihasználva Portugália gyöngeségét és a trónörökös hiányát, miután Sebestyén király a mórokkal vívott csatában elesett - a jezsuiták és bizonyos főnemesi körök támogatásával 1580-ban annektálta a nyugati szomszédot. Igaz: a látszat kedvéért ezt "perszonálunióként" igyekezett beadni a zúgolódó portugáloknak. Ez volt a hat évtizedig tartó "spanyol fogság", amely alatt a portugál gyarmatok egy része idegen kézre került...
A spanyol elnyomás csak fokozta a portugálok nemzeti érzését és spanyolellenes indulatait. 1640 decemberében Lisszabonban felkelés tört ki, amelyhez hamarosan több más város népe is csatlakozott. Az eredmény a spanyol uralom megdöntése lett, a portugál nemesség IV. János néven Braganca hercegét választotta királlyá. Vele kezdődött és a monarchia 1910-ben történt megdöntéséig tartott a Braganca-ház uralkodása. A felkelők emlékét ma Lisszabon egyik, obeliszkkel ellátott szép tere őrzi, a neve (Praca dos Restauradores) nem holmi restaurátorokra, hanem a haza függetlenségének helyreállítóira utal.
A kétoldalú viszony ezután bő háromszáz éven keresztül rossz volt. Aligha javított rajta, hogy a napóleoni háborúk idején a franciákkal szövetséges spanyolok elfoglalták Olivenca városát (a közös határ ettől eltekintve sok évszázad óta változatlan). António Salazar portugál diktátor az 1935-ben kitört spanyol polgárháborúban katonai segítséget nyújtott Franco tábornok falangista erőinek a köztársaság csapataival szemben, majd a két ország barátsági és megnemtámadási szerződést kötött. Ez azonban nem hozta közelebb egymáshoz a két népet.
Madrid és Lisszabon kapcsolatai lényegében csak az egyszerre (1986) bekövetkezett EU-csatlakozás nyomán kezdtek el javulni. A hivatalos politikai viszony ma már kiérdemli az intenzív és jó jelzőket: a két kormány például már a 90-es évek óta rendszeresen tart együttes üléseket.
A portugálok ennek dacára ma is kissé "orrolnak" a szomszédaikra. Az egyik oka ennek valószínűleg az, hogy sérti őket a spanyolok "értetlensége". A portugálok ugyanis viszonylag jól megértik a spanyol beszédet, s ennek alapján elvárják, hogy a spanyolok is megértsék őket. Ez azonban fordítva nem igaz: egy spanyolnak a portugál nyelv hallás utáni megértése roppant kemény dió (persze az írott szöveg más tészta, amit e sorok csak spanyolul tudó írója is tanúsíthat).
A másik ok, hogy a portugálok habitusa, természete csöndesebb, visszafogottabb, mint a lármásabb spanyoloké. Erre céloz finoman, de egyértelműen az a felirat, amelyet a Lisszabon felett magasodó Szent György (Sao Jorge) várba vezető szűk utcán álló kis kápolna falára festékszóróval vitt föl egy (gyaníthatóan portugál) ismeretlen. "Turists: respect the Portuguese silence or go to Spain!" (Turisták: tartsátok tiszteletben a portugáliai csöndet, vagy menjetek Spanyolországba!)