Egy éve és pár napja kaptam tőle egy sms-t. Ez állt benne: Fegyverbe! Találkozzunk az Októberi sajnálatos események 50. évfordulója alkalmából, 19:00-kor a Kálvin téri üvegkalitkánál. Első napirendi pont: a teendők megvitatása. Második napirendi pont: Végrehajtás. Ha ezt megtalálják nálam a rendőrök, nemcsak lecsuknak, meg is vernek. Vagy fordítva. Nem várom el egy rendőrtől, hogy felismerje a tanácsköztársaság plakátjairól ismert jelszó és az ‘56-os forradalomnak a terror alatti hivatalos megnevezése, valamint felszínes olvasás útján abból kihámozható üzenet között feszülő ellentmondást. Rossz a humoruk.

A Kálvin tér felé tartva felhívott édesanyám: kerüljem a Deák teret, az Astoriától a Kálvin tér irányába terelik a tömeget. Az a hír járja, hogy a rendőrök nem válogatnak, ha kardlapozni támad kedvük. Egyetemista korában, amikor az évfolyamtársait gumibottal verték végig az Erzsébet hídon március 15-én, ő egyedül ment a Petőfi-szoborhoz. Ahogy állt a szétdúlt virágok között, és arra gondolt, mégis miféle országban él, körbevették a munkásőrök és felszólították, hogy ne csoportosuljon. Mifelénk nem szokás bízni a fegyveres testületek tagjaiban, és kényesek vagyunk a gyülekezési jog szabadságára. A metró a Deák téren már nem állt meg.

Bizonyos birspálinkák elfogyasztása után (nehogy bajunk essen, abból, hogy gyúlékony anyagot hordunk magunkkal üvegben) megcéloztuk a Múzeum Cukrászda névre hallgató néhai törzshelyünket. Régebben se a profiterolért jártunk oda. Aznap mégse söröztünk hajnalig. Ahogy vágtunk át a nagyobbrészt távozó, átlagemberekből álló tömegen, amiben néhány hangadó erősen anyázott arccal az Astoria felé, süvítő hangot hallottunk. Majd becsapódott a lábunknál. Afféle kartonhenger volt. És erősen maró füstöt eregetett. Jött a többi is, számlálhatatlanul.

Már a cukrászdánál voltunk, egy hülye ötlettől vezérelve bemenekültünk oda. Már azt is megtöltötte a füst, fel kellett szaladni az emeletre. A kiszolgálás zavartan, de üzemelt. Piros szemmel szolgálták fel az erőseket. Egyesek esküdtek a sör könnygáz elleni jótékony hatására. Lajoska, a bajszos, középkorú pincér aggódó hölgykoszorú kíséretében támolygott ki a küszöbre, és az időközben felállt rendőrsorfal felé elrikkantotta a “Zsidóbérenc Orbán Viktor, hol vagy ilyenkor?” mondatba sűrített véleményét a kialakult helyzetről. Ivott még egyet, és ismét égető szűkségét érezte a közlésvágynak.

Odakint mint holmi sárga verebek láthatósági mellénybe öltözött kollégák álltak sorban a fal mellett. Ekkor már eldőlt: tudósítani fogok. Nem tévéből és nem másokat plagizálva az otthon kényelméből. Sutba dobtam a székház ostromakor bevált HírTV-Index combót. Rendőrök jobbra felsorakozva, tüntetők balra. Én meg a senki földjén. Csatlakoztam a felsorakozott zsurnalisztákhoz, segítségükkel szereztem előírt/javasolt mellényt magamnak is. Azt az információt kaptam vele, hogy a tévészékház ostroma utáni napokban még ért valamit, de amit ma láttak az arra utal: ezek ma verni jöttek. Nem túl hosszú tanakodás után mégis úgy döntöttem, akkor járok el helyesen, ha úgy teszek mintha minden rendben lenne. Jogállamban nem vernek újságírót a rendőrök, és úgy általában kényszerítő eszközt is csak indokolt esetben használnak. A rendőrkordon pedig hálás fényképtéma. Elindultam középre. Rajtam mellény, a hülye is láthatta, hogy fényképezek. A tömegtől távol voltam, egyedül. Jól céloztak. Kettő a hasamra, egy a nyakamra. Gyorsan. Ez úgy csípett, hogy azonnal visszarohantam a kollégákhoz elkáromkodni, mennyit is ér a sárga mellény, ha már lőni akarnak. Egy kiterjedt, fájdalmas véraláfutással megúsztam. Gondolni sem merek rá, hová céloztak, ha a nyakamat érte a lövés. A ballisztikai röppálya nem felfelé ível.

Az Erzsébet hídhoz a biztonságosnak tűnő mellékutcákon jutottunk el. Nem lehetett sokból válogatni. Majd mindegyikben rendőrsorfal fogadott bennünket, kerülgettük a könnygáz gomolygó füstjét. A barikádok már álltak. Fiatalok hordták rá az építőanyagokat. Hátrébb, a hídon békés tömeg és dzsembori fogadott bennünket, zsíros kenyeret és pogácsát osztogattak. Belefutottam egy barátomba, ő azért jött, mert a tévében látta a rendőrségi oszlatást. Eljött passzív ellenállni. Spontán, nem várt 72 órát a bejelentéssel. Nem hallgatott felszólításra, csak a vízágyú elől menekültünk együtt a Molnár utcán. Engem elsodort egy rendőrfalanx, megbotlottak bennem, vagy belém rúgtak nem tudom. Később felhívtam a barátomat, viperával kapott párat menekülés közben, de futni engedték.

Az éjszakai buszom csak a körúton kívülről indult. Másnap, amikor felkeltem, bekapcsoltam a tévét. Gergényi Péter tagadta, amit láttam, a vipera használatát, az azonosító számok hiányát egyaránt. Azonnal tárcsáztam. A TASZ jogsegélyszolgálatának a segítségével tettem meg a feljelentést. Előre szóltak: nincs esély. A be nem jelentett tüntetéseket fel kell oszlatni. Ha oszlatnak, menni kell, tudósítani sem lehet. Onnantól a rendőrségre van bízva, hogyan jár el.