Kint hogy jutottak el önökhöz az itthoni hírek?

Erre az olimpiára hetekkel előbb mentünk ki, az átállás miatt. Minden nap próbáltunk összeköttetést kapni Budapesttel. De sosem sikerült. Amit a nyugati újságok írtak, azokat tudtuk. A hírek olyanok voltak, hogy a várost egyenlővé tették a földdel, nincs mit enni, éheznek az emberek. Én ezt úgy éltem meg, hogy itt minden tönkrement, ez volt öt héten át. Nem bírtam enni, lefogytam hat kilót, és azt hittem megbolondulok.

A verseny előtti nap mondták, hogy van összeköttetés Budapesttel, menjünk és várjunk. Sosem fogom elfelejteni, ott ültem Dezsővel egész éjjel, vártuk, hogy megkapjuk az összeköttetést. Mikor sikerült, felvette apukám a kagylót, és azt mondta: „Jól vagyunk, harcok voltak, de túléltük.” Ennivaló állítólag rengeteg volt, mert vidékről hozták az emberek.

Ez a hír adott némi megnyugvást?

Igen, de akkor én már nagyon tönkre voltam menve. Mikor az ember azt hallja, hogy minden romokban, akkor az, ami nekem életemben a legfontosabb volt, az olimpia, szinte nevetségesnek tűnt. Az, hogy én ülök a medence mellett, és azon izgulok, hogy hanyadik leszek, mikor otthon talán mindennek vége.

Amikor vége lett a versenynek, akkor jött a nagy cirkusz. Sok ember kapott otthonról értesítést, hogy a vőlegénye, a családja már kint van Amerikában és menjenek oda. Így több mint a csapat fele kint maradt. És jött az a szörnyűséges búcsúzkodás. Nekünk, úszóknak a Gyenge Valitól elbúcsúzni olyan volt, mintha a testvérünktől szakítanának el.

Ezek után milyen volt eljönni Ausztráliából?

Egyetlen dolgot hoztam onnan haza. Ekkor volt Magyarországon a Heine-Medin járvány (Az 1950-es években ismételten előforduló gyermekparalízis járványok nagy számban szedték áldozataikat. - a szerk.) és Ausztráliában kaptam egy vakcinát, azt hoztam haza egy termoszban a lányomnak és az unokahúgomnak.

Milánóban szálltunk le a géppel, és onnan vonattal jöttünk haza. De azt a hazaérkezést nem is tudom elmondani. Szörnyű volt, de épségben volt mindenki, és elindult az élet.

Manapság hogy telnek a napjai, hogy van?

80 éves korban már mindenkinek előjönnek a bajok. A szemem már régóta nem jó, nem tudok órákat olvasni. Nyugdíjas éveimre azt terveztem, hogy behozom az elmulasztott világirodalom olvasását. Elmegyek minden reggel uszodába, utána a Kolosy téri piacra, ami nekem helyettesíti az újságokat. Minden standnál más politikai nézetű eladó van, és mivel 50 éve itt élek, mindenki elmondja a maga véleményét, és abból körülbelül tudom, hogy mi a helyzet. Ott kapok egy politikai áttekintést, és nagyon jól szórakozok rajtuk.

Hazajövök, ha kell az unokámnak főzök egy hétre. Magamnak nem főzök, mert minek? Délután nem sokat, de olyan 3-4 órát nézek tévét, elsősorban azért, hogy ne felejtsem el a nyelveket. Este, mint egy jó kisöreg, igyekszem aludni, ami azt jelenti, hogy éjjel háromszor kisétálok, úgysem zavarok senkit. És a lányom is naponta eljön hozzám.

Köszönöm a beszélgetést, és nagyon jó egészséget kívánok!