Időrendi sorrendben haladva a megszólalók között először Sólyom Lászlót idézném, aki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen az 1956. október 22-i forradalmi diákgyűlés 51. évfordulóján mondott beszédet. Az államfő az „1956 az igazság pillanata volt” kezdetű, mára már teljesen közhelyszerűvé vált mondattal indított, majd olyan, a jobboldali retorika által ugyancsak elkoptatott értékeket emelt ki, mint a szolidaritás, a bizalom, a félelem nélküliség. Beszédében köszöntötte az egykori műegyetemi hallgatókat, továbbá a mai műegyetemistákat és a határon túli egyetemistákat, valamint kihangsúlyozta a Műegyetemnek, mint kultikus helynek a szerepét ahonnan 1956. október 23-án az egyetemisták tüntető menete elindult. – Nagyjából ezek voltak azok az elemek, melyekben egyedi volt Sólyom megszólalása, mert a nagy beszéd kavalkádban ő volt az egyetlen a hazai politikai elitből (a Fidesz rendezvényen felszólaló Tőkés Lászlót nem számítva), aki fontosnak tartotta a határon túli magyarok köszöntését is. Sólyom László emellett hosszasan foglalkozott a tavalyi rendőri brutalitásokkal.

Gyurcsány Ferenc hétfő este az Operában sok mindenki máshoz hasonlóan inkább a máról beszélt, mint 56’-ról: „Az elmúlt években sokat tettünk azért, hogy meglássuk, ami elválaszt bennünket. Nem lenne itt az ideje, hogy azt keressük, ami összetartja ezt a fantasztikus országot?” Ennek a mondatnak a szóválasztása érdemel némi figyelmet: a ku…-va országból fantasztikus ország lett! Nézzenek oda, mennyit változott kis hazánk másfél év alatt! Aztán a miniszterelnök természetesen nem felejtetett el - legalább utalás szintjén - az ellenzékkel foglalkozni: „A köztársaság demokratikus rendjét nem párszáz hangoskodó fenyegeti, hanem azok, akik úgy gondolják, hogy van egy olyan tekintély, ami kényszerít bennünket arra, hogy feladjuk önmagunkat”. És persze a haladás szocialista víziója, az „igen, igen” és a „csináljuk meg” jelszavakhoz hasonló reformtartalom sem maradhatott el: „Megöljük-e magunkat és egymást sehova nem vezető, helyenként kicsinyes és középszerű, önfeladást is sejtető vitákban, vagy megindulunk” – ez a kérdés válasszatok fűzné hozzá a reformkor költője.

Kóka János kedden a 301-es parcellánál emlékezett 56’-ra, ő is „az 56’ az igazság pillanata” közhellyel indított, de talán ő volt az első megszólaló, aki valóban fel tudott idézni valamit abból a hangulatból, ami 56’-ban, és még azt követően sokáig jellemezte az országot: „Emlékszem, az évforduló közeledtével esténként minden évben sok ablakban apró mécses, gyertya gyúlt. Fényük megannyi, félreérthetetlen, csendes lázadásként világított a párkányokon. A családban, a baráti körben megsokasodtak a visszafojtott hangú beszélgetések. Máskor nem hallható szavak repkedtek a levegőben: "Ávósok", "a rádió ostroma", "a Kossuth téri sortűz". Munka után sokan bezárkóztak és a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Magyarország akkor sem feledte a forradalmat, amikor nem volt szabad, sőt egyenesen tilos volt emlékezni és igazat mondani.” A liberálisok elnöke azt a tényt is kiemelte, hogy bizonyos generációk milyen keveset tudnak a forradalomról: „Az én korosztályomnak már nincs személyes tapasztalata 56-ról, az utánunk következők már a kommunizmus évtizedeit is csak szüleik elbeszéléseiből ismerhetik meg. Három és fél millió ember Magyarországon kizárólag mások elbeszélései alapján formál véleményt arról a múltról, amelyre ma emlékezünk. ”Kóka abban is egyedi volt a megszólalók között, hogy rajta kívül ezúttal senkinek nem volt fontos az ügynökakták megnyitásának kérdése („Nyíljanak meg az ügynökakták - hiszen a megfélemlítettek és megfigyeltek által vállalt szellemiség változtatta meg Magyarországot. Ne hagyjuk, hogy a kommunizmus maradványai észrevétlenül beépüljenek nehezen kivívott demokráciánkba.”). Emellett elismerte, hogy pártja hibázott, amikor tavaly nem ítélte el kellő határozottsággal a rendőri túlkapásokat.”

A kedden délután, a Fidesz nagygyűlésén elhangzottakat akkor is fel tudnám idézni, ha nem hallottam volna a beszédeket. A főszerepet ugyanis, mint évek óta minden nemzeti ünnepen, ezúttal is a kormány megbuktatása játszotta. A következő mondat például annyiszor hangzott el a Fidesz különböző rendezvényein, hogy talán már maga Orbán Viktor is unja: „A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi magyarok nem egykönnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt.” Orbán ismét a múlt segítségével akarta megértetni a jelent (Van, amikor a múlt segít megérteni a jelent, és van, amikor fordítva történik: a jelenből értjük meg jobban a múltat.), és ez olyan jól sikerült neki, hogy a múltról szinte nem is beszélt.( – A napokban készítettem interjút Miklósi László történésszel, aki éppen ezt nevezte a magyar politika legnagyobb hibájának.) Szólt ellenben az „adókkal megfojtott kisvállalkozásokról” , „sorsukból kilábalni képtelen, máról-holnapra élő kiszolgáltatott kisemberekről”, „tíz körmével hiába kapaszkodó, süllyedő polgárságról.” A legérdekesebb mondat számomra a következő volt: „Nyugati demokráciát akartunk, amely a keresztény kultúrára, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjére épül. Mindig is harcoltunk az áldemokrácia ellen, ahol az élet rendjét az emberek helyett a hatalom szabja meg, a hatalom önkénye működteti, ha érdekei úgy kívánják, hazugsággal, csalással, maffiapolitikával, ha kell, erőszakkal is.” Mondja ezt egy olyan párt elnöke, amely baráti kapcsolatokat tart fenn Európa egyik legvitatottabb és legtöbb korrupcióval vádolt pártvezetőjével, a Forza Italia elnökével, Silvio Berlusconival. Orbán mellett beszédet mondott a népszavazási kampány kabalafigurája Tarlós István is, aki mi másról beszélt volna, mint a népszavazásról (56’ kapcsán…). A Fidesz táborából egyedül Wittner Mária volt az, aki valóban történelmi narratívába helyezte mondandóját, és konkrét eseményekre, hősökre is emlékezett, igaz ez még akkor is, ha közben azért „Gyurcsányozni” sem felejtett el .

Ilyen volt tehát 2007-ben az 1956-os forradalomra emlékezés politikusaink szemszögéből. Ha egyetlen mondattal kéne összefoglalnom, akkor annyit mondanék: "A régi lemez újraindult!"