Idén sem volt ez másképp. Az Astoriánál tartott Fidesz-nagygyűlés kedves hangú moderátora a rendezvény közepén jelentette be, hogy negyedmillióan zsúfolódnak a Kossuth Lajos utcánál felállított színpad környékén. A viharos tetszésnyilvánítás elmaradt ugyan, de ez talán a tomboló ítéletidő számlájára írható. Rendőrségi források ugyanakkor harmincezer főt említenek, ám a majdnem tízszeres különbség ne lepjen meg senkit. Nem az első eset.

Csillagháború 2002

A nagy csoportosulások demonstratív erejét a politika már az ókortól sikeresen használta fel saját céljai érdekében, ilyenek voltak például a győztes császárok (vagy nagy ritkán a szenátus tagjainak) diadalmenetei. A középkorban a királyválasztó gyűlésekre kell gondolni, a XIX. században a munkásmozgalmi sztrájkokra. De hogy időszerűek legyünk: 1956 is egy tömegtüntetéssel kezdődött. Jóval kisebb fajsúlyú ugyan a pillanatnyi politikai helyzet, ám mégis hatalmas erőfeszítéseket tesznek a pártok gyűléseik nagyságának verbális túlméretezésére.

A kilencvenes évek derekán a MIÉP Hősök terén tartott nagygyűlései bizonyultak számbavehetetlennek: míg Csurkáék félmillió szimpatizánsról beszéltek, addig a tévék általában a színpad környékén álldogálókat vágták adásba, és pár tízezer szélsőségesről tudósítottak csak. A disputa alapját ama paradoxon képezte, hogy egy pár százalékos párt miképp tud akkora tömeget utcára vinni, amekkorát még a parlamenti erőknek sem mindig sikerül. A MIÉP később elvesztette politikai jelentőségét, így e vita is elhalt. A hazai közéleti számháború kereszttűzében 2002 óta már a Fidesz áll.

2002 áprilisában, az országgyűlési választások első fordulója után a kormánypozíciót elveszni érző Orbánék kétségbeesett, ugyanakkor rendkívül nagyszabású kísérletet tettek az eredmények visszafordítására, a saját szavazótábor megerősítésére. A Kossuth téri nagygyűlésen Rákay Philip folyamatosan tudósított a résztvevők számáról, a végén már meghökkentő, csillagászati magasságokba ugrottak az adatok: a fideszesek szerint kétmillión voltak a Parlament környékén. Vagyis egész Budapestnek és mondjuk északi agglomerációjának teljes lakossága a Duna partján tartózkodott szerintük két órán keresztül.

Az eset pikantériája, hogy számos médium átvette a hírt, sőt, a rendőrség is megerősítette a nyilvánvalóan túlzó létszámot. Helikopteres felvételek alapján később rekonstruálták a tömeget, és a potenciális résztvevők számát legfeljebb félmillióban állapították meg az elemzők. A számítások elvégzése nem igényelt komoly tudományos műveleteket: elég volt a Kossuth tér és a környező, szimpatizánsok által benépesített utcák alapterületét összegezni, ez nagyjából 120 ezer négyzetméternek felelt meg. Hozzávéve ehhez, hogy egy átlagosnál jobban összenyomott tömeg egy négyzetméteren 4 főt jelent, így könnyed méricskélések után jóindulattal is 480 ezerben határozható meg a 2002-ben a Kossuth téren álldogálók száma. Természetesen ez is tiszteletre méltó tömeg, ám a milliós nagyságrendtől még távol áll.

Folytatódik a harc a többségért

A következő számháborús helyzet a négy évvel későbbi választási kortesgyűlések kapcsán bontakozott ki: 2006 tavaszán nemcsak a Fidesz, hanem az MSZP is utcára hívta támogatóit, így az összehasonlítás kényes lehetősége élezte ki a ténygörbítő (sz)ámításokat. A visszalopakodó szoborparkról rémüldöző Orbánék megint a Kossuth teret telítették, és másfél millió megjelentet vizionáltak. Azzal azonban a kint lévő rajongók jelentős része is egyetértett, hogy nem voltak annyian, mint 2002-ben.

Az MSZP az Andrássy úton gyűjtötte össze híveit a „köztársaság megvédésére”. A szocialisták szerényebb tömeget tudtak mozgósítani, az utólagos számítások alapján 60-70 ezer bátor aktivista sereglett össze, bár a párt belső felmérései ennél jóval nagyobb számról, 350 ezerről szóltak. Az öt- vagy hatszoros túlbecslés nem meglepő, és bár abszolút értékben kisebb nagyságrendű a torzítás mint a Fideszé, arányaiban hasonló nagyzolásnak tekinthető. A rendezvény moderátora, Gál J. Zoltán egykori kormányszóvivő is tisztában volt a kisebb létszámmal, ám ezt azzal kompenzálta, hogy kijelentette: míg a Kossuth téren bekiabálások tarkították a gyűlést, addig a szociknál több volt a mosolygós arc.



A számháborgás új dimenziót nyert a tavaly október 23-ai, Astoriánál tartott Fidesz-demonstrációnál, amikor a rendőrségi magyarázkodások alapján néhány ezer radikális tüntető miatt kellett a teljes tömeget könnygázzal, meg gumibotokkal feloszlatni. A gyűlésen egyébként Szíjjártó Péter szerint félmillióan jelentek meg, más források azonban pár tízezer főt emlegetnek csak. Egy biztos: a tavalyi összejövetel után nem a résztvevők létszáma, inkább a hatóság fellépése képezte a közvita tárgyát. (A közvéleményt ez után is magával ragadta a számjegyek bűvölete, de inkább a rendőrségi azonosítószámok miatt.)

Idén március 15-én Orbánék megint a belvárost célozták meg, már csak dacból is. Számításuk bejött, a népszavazást körültrappoló demonstráció legalább kétszázezer embert mozgósított az MTI szerint. S érdekes módon az utóbbi években először a Fidesz által kommunikált adat félig-meddig harmonizált a hivatalossal, legalábbis nagyon megközelítette azt: ők negyedmillió márciusi ifjút és kevésbé ifjút emlegettek.

Ennek fényében furcsa, hogy megint mellbevágó a differencia a párt és a külső becslők véleménye között. A kegyetlen időjárással megvert idei megemlékezés résztvevői a fideszesek szerint negyedmillióan voltak, míg a rendőrségi adatok makacsul harmincezret visszhangoznak. Tekintve, hogy a példátlanul intenzív eső és a nagy hideg eleve nem valószínűsít akkora tömeget, mint a márciusi napfényes időjárás, az esernyők miatt sem zsúfolódhatott össze annyi ember. Főleg, hogy a Rákóczi út a szemtanúk szerint is sokkal lazábban volt benépesítve, mint fél éve.

Végső számvetés

Abból a szempontból érhető a létszám felülrajzolása, hogy minden politikai erő szeretne ezzel hitet és önbizalmat ébreszteni támogatóiban (mégsem biztathatja őket azzal, hogy „sokan vagyunk fiúk, de negyedannyian, mint a múltkor”), ugyanakkor a tények hajlítása hazugság marad, akármelyik fél részéről is történik. Példaként vehetnék a pártvezetők a Critical Mass-t, ott viszonylag objektív becslések látnak napvilágot a szervezőktől is, pedig a kerékpárutak igazán össznemzeti ügyet képeznek.

Másik oldalról vizsgálva az önámítás csapdája szintén fennállhat a jótékony kerekítéseknél: gyakran még a résztvevő politikusok is elhiszik, hogy annyian vannak, mint ahányan szeretnének lenni. Így a közeljövőre várt előnyök (tömeg meggyőzése, önerősítés) hosszabb időszakra vetítve meglehetősen károsak lesznek. A politikai rövidlátás hibájába esett a Fidesz a Nemzeti Konzultáció esetében is, amikor másfél millió megkérdezettről számoltak be, mégis csendben elhalálozott a kezdeményezés.

A racionálisabb politikusok előtt világos, hogy a támogatottság tárgyilagos mércéjét nem a különféle érdekek mentén történő tömegbecslések jelentik, hanem a számszerűsíthető aktusok: ilyen a népszavazási aláírásgyűjtés, vagy az országgyűlési választás is. 2002-ben a Kossuth téri, tényleg példátlan mértékű mamutdemonstráció után sem fordult meg a szavazás eredménye, ahogy a 2006-os voksolások szünetében tartott erőmerítő népgyűlésnél sem. A szocialistáknak ugyanakkor komoly figyelmeztetés, hogy a jelenlegi népszavazáshoz a Fidesz 300.000 aláírást szedett össze három nap alatt. De hogy a számszerűsített támogatás politikai eredményekre vezet-e, ezzel még nem lehet számolni...