Igazgató úr, szociológiai szempontból mennyire határolhatók be azok a – szemmel láthatóan – javarészt tízes éveik végén járó fiatalemberek, akik az elmúlt napokban, de akár már a tavaly őszi zavargások során is radikálisan exponálták magukat az utcai megmozdulásokon?

Módszertanilag meglehetős nehézségekbe ütközik felmérést készíteni az utcai randalírozók körében. Kutatásaink túlnyomó többsége, főleg a közéleti tematikájúak elsősorban a felnőtt népességet reprezentáló mintán készülnek. Azok a 18 és 25 év közötti fiatalok, akikben társadalmi elégedetlenség fogalmazódik meg, és esetleg ennek radikálisan hangot adnak, markánsabb véleményt fogalmaznak meg, leginkább érzelmileg motiváltak, főleg azért, mert végtelenül gyenge a munkaerő-piaci pozíciójuk. Vagy munkanélküliek, vagy a nagyon alsó társadalmi státuszúak között találhatók, ami nem csak az ő önbesorolásuk által van így, hanem ezt még az is megerősíti, hogy amikor arról érdeklődünk tőlük, hogy milyen kereseti lehetőségekkel vannak most jelen a munkaerőpiacon, milyen vagyontárgyakkal rendelkeznek, mik a kilátásaik, akkor a válaszaik mind-mind erős pesszimizmust és lecsúszottságérzést sugallnak.



Gondolom, a jövőképüket is ez hatja át.

A jövőképükre a perspektívák hiánya jellemző, inkább a csodavárás, mint a reménykedés figyelhető meg náluk.

Vagyis nem egy határozott ideológia mentén vonulnak az utcára, pusztán személyes, egzisztenciális okokból.

A személyes élethelyzetből fakadó, érzelmileg erősen átitatott, kognitív tartalmak nélküli indulatból válnak radikálissá. Nincs pártkötődésük, nem mondható, hogy a kormánnyal szembeni elégedetlenségük egyben az ellenzékhez való csapódást is jelenti. Akcióikban az egész politikai osztálytól való elfordulásuk ölt testet.

Jobboldali politikusok és elemzők közül többen utalnak arra, hogy csupán tavaly szeptember óta beszélhetünk igazán radikális, autóborogató, Molotov-koktélos utcai megmozdulásokról, ami mégiscsak mutat egyfajta politikai hovatartozást, jelesül a regnáló balliberális kormány elutasítását.

Az említett perspektívátlanság és elesettség nem a tavalyi esztendő terméke, hanem a korábbi években is így volt. Ennek a manifesztációja valóban az elmúlt ősz óta figyelhető meg, de szerintem ez nem az ő véleményalkotásuknak vagy érzelmi alapú világlátásuknak a következménye, hanem a mintáknak. Ha egyszer egy ilyen réteg azt hallja, hogy ily módon demonstrálni külföldön is szokták, ha megtapasztalja, hogy Magyarországon is van ennek realitása, akkor ez egyfajta mintát ad. Hozzá kell tenni, hogy a társadalmi kiszolgáltatottság érzése százezreket érint ebben az országban, míg az utcákon csupán százas nagyságrendben rohangálnak a szélsőséges tüntetők. Fűrész Gábor politikai kommunikációs szakértő mondta a minap az InfoRádióban, hogy ma már relatíve kevés ember is képes hihetetlen médiaeseményt produkálni, ami helytálló; rendkívül könnyű ezt elérni.

Milyen az iskolázottsága ezeknek az utcai radikálisoknak?

Jó esetben nyolc osztály. Sok esetben éppen ezért nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon.

Lehet mondani rájuk, hogy anarchisták? Legalábbis a megnyilvánulásaik.

Nem. Az én felfogásomban az anarchista legalább azt az ideológiát képviseli, hogy bizonyos dolgokat – például a rendet – elutasítja. Itt szó sincs ilyesmiről, ez egy inkoherens nézetrendszer, ami az érzelmi fölfűtöttség révén képes artikulálni egy erőteljes elégedetlenséget. Pont a kvalifikálatlanságuk akadályozza, hogy anarchista mentalitás jellemezze őket.

Felteszem, szociológiai szempontból nem tehető egyenlőségjel az utcai rendbontók és az úgynevezett futballhuligánok közé.

A sorsukkal elégedetlenkedőknek más a bajuk, mint a magyar labdarúgás vagy éppen kedvenc csapatuk gyengélkedése. Részben persze ugyanazok a szereplők bukkannak fel itt is, ott is, mindkét esetben érzelmi kitöréseknek lehetünk szem- és fültanúi, de nem hiszem, hogy ok-okozati összefüggés lenne a két csoport között.



Lehet valahogy kanalizálni ezeket az erőszakos megnyilvánulásokat? A szigorúbb büntetés például elrettentő hatású lehet? A társadalmi helyzetük mindenesetre nem változna a büntetéssel...

Az nem változna, viszont a határozott fellépés riasztóan hat, nyilván szociológusként azt kell mondjam, hogy azokat a problémákat kell megszüntetni, amely ezeket a rétegeket a mostani helyzetükbe lökte. A munkahelyek teremtése, az oktatás-képzés esélyegyenlőségének a biztosítása és ezekhez hasonló intézkedések hozhatnának javulást ezen a téren. Mindez persze nem egyik napról a másikra fog történni, ha egyáltalán elindulnak ilyen változások...

… nálunk fejlettebb demokráciákban is gyakoriak az agresszív utcai demonstrációk...

… ez így van, de ott is az említett módon lehetne és kellene kezelni ezeket a problémákat. Amíg viszont nincsenek ilyen előremutató intézkedések, addig a hatóságok határozott fellépése időlegesen meggátolja, hogy az ilyen jelenségek mindennaposakká váljanak.