Az egy főre eső állami nyugdíj az e célra fordítható források összege - tehát az aktív keresők jövedelméből befizetett nyugdíjjárulékok - osztva az ellátásban részesülőkkel - azaz az egyre növekvő számú hatvan-hatvankét év felettiek számával. Ha még az inflációt is belevonjuk számításainkba, még kilátástalanabbnak tűnik az idősek helyzete: (relatíve) egyre kevesebbet kereső egyre kevesebb ember fog eltartani egyre többet. Hogy jutottunk el idáig és mik a kilátásaink?

Egyre gyorsabban fogyunk…

Nem elég, hogy csökken a magyar népesség, mindezt egyre rohamosabban teszi. Évről évre többen halnak meg, mint amennyi gyermek születik, és a házasságok száma is csökken. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a 2005. év közepén 10 millió 86 ezren, az év végén 10 millió 81 ezren; a 2006. év elején 10 millió 74 ezren, az év közepén 10 millió 71 ezren, az év végén 10 millió 64 ezren; a 2007. év elején 10 millió 56 ezren, közepén pedig már csak 10 millió 55 ezren voltunk. A csökkenés szembetűnő, és az is, hogy míg 2005 és 2006 között körülbelül 15 ezer, 2006 és 2007 között 16 ezer ember volt a természetes fogyás; ezt a számot a bevándorlók mérsékelik, minimális mértékben. Bár két év eredményeiből átlagot vonni nem lenne szerencsés, és a népességfogyás olykor, egy-egy évben stagnál, illetve csökkenő tendenciát mutat; nem ez az általános: kimondhatjuk tehát, hogy az ország lakossága egyre jobban fogy. Egyre kevesebben kötnek házasságot és vállalnak gyermeket; és akik mégis, ők is általában csak egyet. Talán ösztönzőleg hatna rájuk a magasabb családi pótlék és egyéb juttatások, de a jelenségnek nem csak anyagi okai vannak, azokat pedig legalább olyan nehéz orvosolni, mint a pénzbeli hiányosságokat.



A család intézménye vesztett a jelentőségéből az elmúlt évtized során. Egyre többen élnek egyedül, későbbre tolódik a családalapítás, a gyermekvállalás; egyre több időt vesz igénybe, hogy az immár aktív keresők biztos anyagi hátteret teremtsenek leendő csemetéjük számára. Igen, csemetéjük és nem csemetéik; ugyanis manapság egy családban átlagosan egy gyermek él. Vessünk egy pillantást például az őslakos afrikai törzsekre: több család, több gyerek. Igaz, lényegesen szerényebb körülmények között élnek, mint mi; ám nem vagyok biztos benne, hogy ezt ők is így gondolják. A család itt meghatározó jelentőségű: a gyerekek a szüleiktől tanulják az életükben nélkülözhetetlen tevékenységeket, a törzsi táncokat, a gazdálkodást, a lányok a főzést. Ezeket a társadalmakat elmaradottnak szoktuk nevezni; de ha jobban belegondolunk, megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mit is nevezünk fejlettségnek.

… és öregszünk

Nem csak kevesebben születnek; többen is halnak. Ha csak azt vesszük figyelembe, milyen drága manapság a temetkezés, már rosszul jártunk. Egyre több az idős ember, sokat betegeskednek, rossz körülmények közt élnek. Néha azt sem tudják, ki segítsen kinek; a gyerekek idős szüleiknek vagy fordítva - ki van rosszabb anyagi helyzetben. Régen olyan természetes volt, hogy az iskola befejeztéig a szülő támogatta gyermekét, majd az önálló életet kezdett, később pedig ő gondoskodott arról, aki felnevelte. Ma már ez nem olyan egyértelmű, és nem azért, mert a mai fiatalok szívtelenebbek vagy felelőtlenebbek lennének; egyszerűen magukra sincs pénzük. Az egyik életjáradék-reklámban szereplő idős hölgy is azzal népszerűsíti a programot, hogy nem akart teher lenni a gyermekei számára, ezért választotta ezt a megoldást. Mintha az ember édesanyja öregkorára nem lenne más, mint anyagi teher.

Gondoskodnánk a jövőnkről…

Az időskor nehézségeire felkészülendő a fiatalok egy része - a felelősségteljesebbje - gondoskodni próbál jövőjéről. Leköti a pénzét, nyugdíj-előtakarékossági számlát nyit, vagy egyszerűen „csak” befizeti a kötelező járulékokat jövedelméből. Adózni nyilván sosem szerettek az emberek, de legalább bizonyos biztonságérzetet nyújtott a számukra, hogy ha fiatalon rendesen fizetik a nyugdíjat, a munkát abbahagyva méltó ellátásban lesz részük, és nem szorulnak majd sem gyermekeik segítségére, sem arra, hogy meggyengülve, elfáradva részmunkaidős állást vállaljanak. Manapság viszont hiába „tartjuk jól” az APEH-et, korántsem lehetünk biztosak benne, hogy harminc-negyven év múlva viszontlátunk valamit abból, amit befizettünk - illetve, ha mégis, meg tudunk-e majd élni belőle. Minden munkaviszonnyal rendelkező pályakezdőnek kötelessége szerződni az állami vagy valamelyik magánnyugdíjpénztárral, és jövedelmének 8,5 százalékát havonta befizetni e célra. Amennyiben mind a kettővel szerződni szeretne, az államiba 8, a magánpénztárba pedig 0,5 százalékot kell fizetnie. Ha még jobban be szeretné biztosítani jövőjét, a 8,5 százalékot kiegészítheti 10-re. Ha pedig még ennél is jobban, mindezek mellé önkéntes nyugdíjpénztárat is választhat, ahova egy bizonyos minimális összegen felül annyit fizet be, amennyit akar.