Kettévágott kör

Tisztelt konferencia, tisztelt miniszter urak, tisztelt hölgyeim és uraim! - üdvözölte az egybegyűlteket a kormányfő - Hadd kezdjem egy Dahrendorf-idézettel. „A kérdés az országok többségében egy és ugyanaz: hogyan teremthető meg a gazdasági növekedés fenntartható alapja a kemény, globális piaci körülmények között úgy, hogy közben fenntartható legyen a társadalmi szolidaritás és a méltányosság érzete. Akárki is van kormányon, meg kell, hogy kísérelje ennek a körnek a négyszögesítését.” Eddig az idézet. Amennyire én vissza tudok emlékezni az elmúlt évekre, azon időszak gazdaság- és társadalompolitikáját nem ez jellemezte: Dahrendorf szerint tudniillik nekünk azt a bizonyos kört négyszögesíteni kellene; de mi kettévágtuk. Úgy viselkedtünk, mintha a társadalompolitikai és a gazdaságpolitikai szándékok egymástól függetlenül, egymásra való hatások nélkül érvényesíthetőek lennének. Úgy viselkedtünk az elmúlt tizenhét év nagy részében, mint azok a serdülők, akik egyrészt imádják a növekvő szabadság ízét, a választás lehetőségét, de végtelenül el vannak bizonytalanodva attól, hogyan viseljék a szabadság felelősségét, az önállóság következményeit. Egyik oldalról megpróbálják a lehető legszélesebbé tenni saját mozgásterüket, de mégis minden nap, minden este, minden héten vissza akarnak menni a védelmet adó, melegséget adó szülői házba.

Túlélni a mát

Ezt a tizenhét évet úgy látom - folytatta Gyurcsány Ferenc -, hogy az a politikai felnőtté válás igen kínkeserves tanulása volt egy olyan országban, mely Mohács óta történelmi pillanatok kivételével sohasem volt önálló; és amelynek társadalmi, politikai, gazdasági fejlődésében folyamatos megszakítottság volt jelen. Nem akarok sokat idézni, de hadd hozzak szóba egy dolgot, amely egy magyar ember idézete. Büszkeséggel idézem Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnk mondatát: „Társadalmi és történelmi génjeinkben az elmúlt négy-ötszáz évben igazából egy dolgot tanultunk meg, ez pedig a túlélés parancsa: az, hogy nekünk, magyaroknak, miközben hol a török portát, hol pedig a bécsi udvart kellett szolgálnunk, egyetlen egy, minden másnál fontosabb kötelezettségünk van: nem betartani a normát, hanem kibújni alóla, nem tervezni a jövőt, hanem lehetőség szerint túlélni a mát. A túlélés parancsa az, ami generációról generációra átszármazódik; az az érzés, hogy egyedül vagy. A hazafias parancs az, hogy ne tartsd be az idegen hatalmak törvényét. Az az ő törvényük, nem a te törvényed. Az állam törvénye, nem a te nemzeted törvénye.” Na, ez több volt már, mint egy mondat.

„Nem hiszek a magyar átokban”

Van-e többségi támogatása annak a felismerésnek, hogy ez a négy-ötszáz éves társadalmi-politikai örökség megszűnt. Ez az ország elsősorban az országot alkotó sokaság kezében, tulajdonában van. Nem a történelmi balítélet, hanem az országot alkotók tevékenysége az, ami alakítja az ország sorsát. A csütörtökön elhunyt Kosáry Domokos híres, talán sokakban visszhangzó mondása volt, hogy nincsen történelmi balsors. Ha van magyar átok, akkor az nem a történelmi múltból fakad, hanem az önbizalom, a bátorság, a jövő felé fordulás képességének hiányából. Én egyébként nem hiszek a magyar átokban - tette hozzá a miniszterelnök -; ha hiszek a magyar sorsban, akkor inkább abban hiszek, hogy ez a sors végül egy sikeres nemzetet épít.

A kör egyik fele

Hölgyeim és uraim, ha már azt mondtam, hogy mi ezt a bizonyos kört nem négyszögesítettük, hanem kettévágtuk, akkor most hadd beszéljek az egyik feléről. Túlságosan sok nemzetközi összehasonlításba nem akarok belemenni, de itt a jelenlévők közül biztosan sokan tudják, hogy mondjuk a magyar családtámogatási rendszer Európában mértékében, kiterjedtségében szinte példa nélküli. Ugye, tudják, hogy nincsen még egy olyan rendszer Európában, ahol a megszületett gyermek édesanyja vagy édesapja három évig otthon maradhat gyermekével; ahol a családi jövedelmeken belül a családtámogatás részaránya ilyen magas szintet érne el. Magyarországon kiugróan magas például a gyógyszertámogatás aránya a nemzeti jövedelemből; miközben az egészségügyre fordított magán- és közkiadások nyolc százalék körüli összege - bár kétségtelen, 2005-ös adatot mondok, de ez az utolsó OECD-s adatunk, ha jól emlékszem - egy nagyon átlagos adatnak számít. Azonban, ezen belül a gyógyszertámogatásra fordított részarány majdnem duplája az átlagnak.

Miközben ma a GDP-ből a nyugdíjakra fordított összeg nagyjából az OECD-átlag és az európai átlag környékén van - ez picivel több, mint tíz százalék -, ami igazi kihívás, amivel szembe kell, hogy nézzünk, hogy 2050-ben, ha nem csinálnánk semmit, ez a tíz százalék több mint tizenhét lenne; ez önmagában elég lenne ahhoz, hogy a magyar államadósság megháromszorozódjon. Hozzáteszem, mindeközben az Európai Unióban a huszonötök - tehát nem a huszonhetek - átlagában messze nincsen ez a robusztus elszaladás tízről tizenhét százalékra; bár kicsi növekedés van: tízről tizenkét százalékra. Azok a társadalmi, jóléti rendszerek, amelyek alapvetően felelősek azért, hogy ne egyszerűen az egyéni versenyképesség, teljesítőképesség jelölje ki a helyét mindegyikünknek a társadalomban, hanem hogy a Dahrendorf-idézetben említett társadalmi szolidaritás és a méltányosság érzete is itt legyen közöttünk; ma Magyarországon semmiképpen sem tekinthetőek alulfejletteknek, szűkmarkúaknak. Ennek ellenére az alapvető társadalmi viták a körül zajlanak, hogy az ezek által biztosított szolgáltatásoknak a mértékét, az ellátás nagyvonalúságát növelni kell.

A reformok következmények

Azok a reformok, amelyeket mostanában teszünk, szerintem nem elsősorban egészségügyről, oktatásról vagy közigazgatásról szólnak - folytatta a miniszterelnök -; ezek következmények. A reformok, melyeket szolgálni szeretne a kormány, egyetlen egy dologról szólnak: arról a társadalmi, kultúra-, mentalitás- és attitűdváltásról, amely azért történt, hogy az ország sokasága vegye észre, hogy az ország teljesítményének, eredményeinek alapja nem lehet más, mint az egyéni és közösségi teljesítmény. Hiszen az egyénekből és közösségekből következik az ország, és nem fordítva. Az ország nem egy mindenki számára elérhető és megközelíthető terülj-terülj asztalkám, amelyhez bárki odajárulhat, és bármit kedvére elvihet; miközben viszonylag kevés figyelmet fordítunk arra, hogy kik és milyen mechanizmusok azok, akik és amik hordják a javakat erre a bizonyos asztalra, amelyeket aztán szétoszthatunk. Ezt a nagy dilemmát látom.

Nem a bal- és a jobboldal vetélkedik

A „cikkek és cakkok” arról szólnak, hogy az ország szembenéz-e ezzel. Mer-e polgárosodni; meri-e birtokba venni az országot vagy nem. Hogy társadalmi életünk középpontjában az állam-e marad alapvetően redisztribúciós szándékok alanyaként és céljaként, vagy a teljesítő és együttműködő polgárok számára nyújt keretet ahhoz, hogy jobban teljesíthessenek, és jobban együttműködhessenek. Magyarország bátortalanul teszi a lépéseit efelé. A magyar társadalmi, politikai szereplők jelentős részében bizonytalanság van abban, hogy ez a küzdelem sikerrel végződhet-e rövid távon. A magyar politika legnagyobb kérdése: a társadalmi-kulturális modernizáció támogatása vagy elutasítása. A magyar politikában alapvetően nem a bal- és a jobboldal vetélkedik egymással, hanem a modernizációs és a tradicionális szándékok, azaz a reformszándékok és az antireformista szándékok. Ez a mérkőzés rövid távon nem dőlt el, hosszú távon mindenképp el kell dőlnie. Nem ismerek olyan társadalmi versenyképességi rangsort, amelyben az országok alapvetően nem arra épülnek, hogy a teljesítmény határozza meg a sikert. Ezek nyitott társadalmakat és gazdaságokat működtetnek, nagyfokú kooperációra törekednek. Magyarországnak ez a fő dilemmája: négyévenként visszatérő jelenség, hogy az elindulást megállás követi; ilyen „stop-go”-mechanizmusok vannak.

Sokszor beszéltünk arról, hogy négyévente hogyan puhul fel a költségvetés; tudom, hogy a rendszerváltás után ez egy négyévente bekövetkező esemény, azt megelőzően pedig a pártkongresszusok ötéves ciklusához igazodott ugyanez. Tehát itt egy évtizedes jelenségről van szó, nem pedig egy újról. A mindenkori politikai elit mégis ötévenként, politikai befolyásának megőrzése és kiterjesztése érdekében ugyanazokkal az eszközökkel válaszol. A rendszerváltás után a választási időszakokat nem csak az elszaladás jellemezte, hanem visszarendeződés is. Három nagy kiigazítás volt a rendszerváltás után. 1994-1996-ban történt az első kiigazítás; nagyon hangos, de - költségvetési értelemben - nem egy brutális intézkedésről volt ez - két év alatt 3,7 százalékos kiigazítás történt. 1998-2000-ben két év alatt 5,3 százalékos kiigazítás volt: 8,2 százalékról 2,9 százalékra csökkent a hiány. A probléma 2002 és 2004 között az, hogy nincsen kiigazítás. Az a hiány, ami 2001-2002-ben beágyazódik, az benne marad a rendszerben; mi több, azok a mechanizmusok, amelyek az előző évtizedekben a pártkongresszust vagy választást megelőző egy-két évben voltak jellemzőek, nem korrigálódnak – mint ahogy azelőtt mindig korrigálódtak -, hanem új elemekkel bővülnek.

Ebben az értelemben 2000-2001 és 2004 egységes ciklus; aztán 2006-2008-ban van egy újabb kiigazítás, amely a három közül a legnagyobb, és kétségtelen, sok tekintetben hangos is. De ha nem lett volna kiigazítás, akkor az akkori állapotokhoz mérten 7,5 százalék két év alatt - ehhez fogható kiigazítás az elmúlt húsz év európai gyakorlatában egyetlen egy volt az én adataim szerint, miközben kiigazítások szép számmal voltak: Dániában 1982-1984-ben, Svédországban 1993-1995-ben, Belgiumban 1983-1985-ben, Nagy-Britanniában 1993-1995-ben, Olaszországban 1990-1992-ben, Finnországban és Franciaországban 1993-1995-ben, és az utolsó., amelyet említek, az 1986-1988-ban, Írországban történt kiegészítés volt a miénkhez fogható. A legnagyobbak közt vannak most mindannyian.

A megszorítások vége felé járunk

A kiigazítás megszorító szakaszának nagyjából a végén vagyunk. Megszorításon azt értem, hogy a költségvetés radikálisan szűkül, elsősorban a kiadási oldal. A 2006-2010-es szakasz egészében a megszorítás csaknem kizárólag a kiadások visszafogását fogja jelenteni. Ezeknek a strukturális reformoknak az első kétharmadán nagyobbrészt már túl vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy a reformoknak meg kellene állnia; hanem azt, hogy a kiigazításoknak egy másik szakasza jön: már nem a szűkítő-lebontó, hanem az építő-javító rész következik. Nem a szűkítő mennyiségi, hanem az építő minőségi változások fognak dominálni. Ezen belül, amikor növekszik majd a gazdaságpolitikai mozgástér, az az általam ismert adatok szerint 2009-2010 lesz.

A kormány meggyőződése, hogy a költségvetés kiigazításának tekintetében a pálya már megvan; a végeredmény még nincs, természetesen. Ha úgy tetszik, azon a sínen vagyunk, amelyik sínen lennünk kell; lehet látni az alagút végét, és nagy biztonsággal állítható, hogy azok az aggodalmak, melyek a költségvetési célok 2009-2010-es teljesülésével kapcsolatosak, többségében és alapvetően nem vagy csak kevésbé megalapozottak. A rövid távú célunk az, hogy stabilan három százalékos hiány alá menjünk. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, erős intézményi garancia kell arra, hogy ez a fajta költségvetési „stop-go” nem fog megismétlődni.

Az utolsó gondolatsor következik: nagy kérdés, hogy ez a gazdasági növekedés hogyan fog megvalósulni. Növekedés egy gazdaságilag egyensúlyban lévő országban lehetséges akkor, ha van egy támogató üzleti környezet, a mainál alacsonyabb közterhekkel. Az adótömeg változtatása nem lehetséges, a munkabérek terheit csökkentő átrendezés lehet csak eszköz. Arra számítunk, hogy 2008-ban egy az ideit lényegesen meghaladó, három százalék körüli növekedés lesz, 2009-ben pedig a négy százalékos növekedést megcélzó, a konvergencia-programban rögzített pálya reálissá válik. Hölgyeim és uraim, ha valamit kívánhatok maguknak, akkor az az, hogy Magyarországon a közbeszéd és a közgondolkodás középpontjába kerülhessen vissza a nagyon egyszerű alapigazság, hogy a siker alapja csak a teljesítmény lehet; és nincs az a gazdasági rendszer, mely elviseli, hogy tíz-tizenöt éven keresztül domináns módon elosztási kérdések uralják a magyar politikát. Ha Magyarország ki akar törni ebből, akkor legyen bátorsága sikerről, teljesítményről, gazdaságról, üzletről beszélni, és arról okos megállapításokat tenni - fejezte be előadását Gyurcsány Ferenc.