Az egyik igaz felháborodásból és aggodalomból táplálkozó tüntetés, melyet személyemmel is nyomatékosítani kívántam, az 1989-es Tőkés László kiszabadításáért szervezett megmozdulás volt a budapesti román nagykövetség előtt. Felemelő volt gyertyával a kézben kiállni az erdélyi református lelkész, voltaképpen a szabadság mellett, és az akkor még regnáló Ceausescu és gyűlölt rezsimje ellen. A diktátor a süllyesztőbe, Tőkés pedig tudjuk, hová jutott el.

Másik emlékem 1998-ra datálódik, mikor egy bizonyos Horn nevű miniszterelnök bős-nagymarosi vízlépcső-ügyben exponálta magát felettébb szerencsétlenül. Ekkor a zöldülő környezetvédő érzékenysége szólalt meg bennem, és vitt a József nádor téri demonstrálók közé, majd a Kossuth térre. Tényleg, megmondja valaki, mi történt azóta a vízlépcsővel?

Emlékszem még egy óbudai dzsemborira is úgy 2000 táján az óbudai polgármesteri hivatal előtti téren, ahol meleg és leszbikus, biszexuális barátaim jogai mellett demonstráltam a legendásan homofób helyi városrész-vezető, Tarlós István azon követelése ellen, amely megtiltotta volna, hogy a Sziget Fesztiválon „melegsátort” emeljenek, ahol az eltérő szexuális irányultságról szerezhettek volna ismereteket az érdeklődők. A Magic Mirrort felhúzták, kulturált programok is voltak benne, jövőre viszont lehet, hogy Sziget se lesz.

Volt még részvételemmel valami fáklyás tiltakozás a Magyar Rádió tervezett politikai hátterű tisztogatása ellen az Orbán-érában - és nagyjából ennyi. Újságíróként azért meg-megfordultam különböző tüntetéseken, de valójában nem nekem találták ki az ilyesfajta megmozdulásokat, ahol gyakran egy maroknyi söpredék igyekszik eluralni az épp kínálkozó terepet a valós vagy annak hitt célokért utcákra-terekre vonuló demonstrátoroktól. Egy időben fájt a tömény ostobaság és verbális erőszak tobzódása, manapság pedig már röhögni sem tudok az efféle megnyilvánulásokon.

Demokrataként csak az unalomig ismert közhelyt tudom ismételni, miszerint bárki ott és úgy fejtse ki a véleményét, okádja az éterbe munkahelyi vagy magánéleti frusztrációit, ahogy akarja, feltéve, hogy azzal nem veszélyezteti mások szabadságát, biztonságát. Felőlem akár kellemes szkinhedzenére is imbolyoghatnak jobb sorsra érdemes nyugdíjasok az Országház előtt vagy másutt, nem érdekelnek. Ne kössenek bele a járókelőkbe, ne borogassák a villamost, ne zúzzanak autókat.

Lehet, egyszerűen elgyávultam. Vagy elfáradtam. Vagy manapság nem találkozom olyan értelmes célokért meghirdetett tömegdemonstrációval, amelyért fontosnak tartom az utcára vonulást. Vagy szimplán utálom a tömeget. Vagy inkább töltöm szabadidőmet a párommal, a gyerekemmel, a barátaimmal. Úgy gondolom, egészségtelen, hogy tizen-huszonéves fiatalok ahelyett, hogy csajoznának, pasiznának, fociznának vagy egy jót kocsmáznának valahol, inkább nyálukat fröcsögtetve kurvaanyáznak a köztereken, hogy tisztességben megőszült öreg emberek kártyaparti vagy unokázás helyett hülyét csinálnak magukból valami ügyeletes népbutító vezényszavára az utcákon. Ők tudják, tegyék.

Mikor ezeket írom, még nem tudni, mi lesz a ma esti, sokadik utcai bohóckodás végkifejlete, de nagyjából sejthető menetrend. Az aktuális szakszervezeti vezetők formás és semmitmondó beszédeket abszolválnak a dolgozó osztály képviselői előtt, majd a rendezvényre szép lassan és emelkedő decibellel rátelepszenek az árpádsávos, maszkos különítmények, esetleg az erősen fölülreprezentált rendőrök is megvillantanak valamit tavaly szeptemberi sértettségükből és identitáskeresésükből eredeztethető brutalitásukból.

Szépen kikapcsolom a számítógépet, egy hangulatos kiskocsmában találkozom a kedvesemmel és néhány baráttal. Borozgatunk a zsíroskenyér mellé, és derűsen megvitatjuk az élet igazán fontos dolgait: szerelmeket, filmélményeket, utazások sztorijait, munkasikereket és kudarcokat, főzési fortélyokat mesélgetünk egymásnak, aztán hazamegyünk és magunkévá tesszük akink és amink van.
Lehet választani.