Udvariasnak lenni manapság már nem olyan nagy érték, mint régebben volt. Nem figyelünk oda a köszönésre, a beszédmodorra; káromkodunk, köpködünk, tunkolunk és a többi. S nem elég, hogy nem tartjuk az illemszabályokat annyira szem előtt; az eredetünkkel még kevésbé vagyunk tisztában. Igaz, ezen szokások kialakulásának körülményeit nem muszáj ismerni ahhoz, hogy alkalmazzuk őket; ám némelyik szabály története igen érdekes, így érdemesnek tartottam feltérképezni őket.

Köszönés

Ha találkozunk valakivel, első dolgunk az, hogy köszönünk neki; tegezve vagy magázva. A tegeződő köszönés, a szervusz a középkori latin servus humillimus sum kifejezésből ered, melynek jelentése ’legalázatosabb szolgája vagyok’. E formula jelentésétől eltérően nem megalázkodást takar, hanem tegeződése miatt barátságot fejez ki.

Kézfogás

A köszönéssel együtt járhat a kézfogás is, amelyhez a férfiaknak mindig illik levenniük a kesztyűjüket. Ez a szokás a középkorból maradt ránk; akkoriban a kesztyűlevétel a fegyvertelenség igazolására szolgált. Ezek szerint hajdanán a férfiak szívesen rejtegettek kesztyűjükben pisztolyt, géppuskát, esetleg tankot. E szokás történetét igazolja egyik szólásunk is, az Itt a kezem, nem disznóláb. A disznólábnak itt semmi köze a malac praclijához: régen a pisztolyt hívták gúnyosan így.

Kalapemelés

A férfiak kalapemeléssel is köszönhetnek. E szokás gyökerei a rabszolgatársadalomban keresendők: az alsóbbrendűek úgy fejezték ki tiszteletüket, hogy ruhátlanul vagy részleges meztelenséggel jelentek meg az előkelők színe előtt. Egy nyugat-afrikai törzsnél a ruhafellebbentés együtt járt a kalap levételével. A mai kalapemelés ennek a maradványa - valóban, a fedetlen fő eléggé „részleges” meztelenség; mondjuk olyan öt százalékos.

Kézcsók

Általában férfiak csókolnak kezet nőknek; kivétel a pápa. E szokásunk eredetének megvizsgálásához a feudalizmus koráig kell visszatekintenünk. A spanyol udvarból terjedt el, a hűbéres csókolt kezet a királynak. A kézcsók valójában már nem igazi csók, csak egy jelkép; így tehát nem illik hangosan cuppogni, vagy összenyálazni a hölgyek kezét.

Tisztelgés

A köszönés speciális, katonák által művelt formája a tisztelgés. Ez abból a korból ered, mikor a harcosok még sisakot viseltek, amely teljesen eltakarta arcukat. Mikor találkoztak, felemelték a sisak rostélyát, hogy megmutassák arcukat: ez a mozdulat maradt meg a tisztelgésben.

Magázás

Ha sikerült köszönnünk társunknak a fent felsorolt formák bármelyikével, már beszédbe is elegyedhetünk. Tegezhetjük vagy magázhatjuk a másikat: a magázás a tizenhatodik században kezdett elterjedni német mintára. Az ön és a maga a régi önmaga szó kettéválásából keletkezett. Holott valamennyire egymás szinonimái, nem használhatjuk az egyiket minden esetben a másik helyett: az ön udvariasabb, hivatalosabb; a maga az egyszerűbb, de bizonyos esetekben durvának hathat.

Ásítás

Ha unjuk beszélgetőpartnerünket, előfordulhat, hogy ásítunk, miközben hallgatjuk. Ez nem túl kedves vagy illendő, így igyekezzünk elkerülni. De ha mindenképp ásítanunk kell, tegyük a kezünket tenyérrel kifelé a szánk elé - ez egy fokkal udvariasabb; azt jelzi, hogy nem untat minket a másik, egyszerűen csak álmosak vagyunk. A szokás, mely szerint kezünket ásításkor a szánk elé tesszük, abból ered, hogy a régi néphiedelem szerint a rontó szellemek a nyitott szájon át besurrannak a testbe; a kezünkkel akadályt állítunk eléjük, így nem tudnak behatolni.

Tüsszentés

Ha nem álmosak vagyunk, hanem megfáztunk, tüsszentenünk kellhet. Prüszkölő társunk jellemző hangjelzésére (Hapci!) tipikusan az Egészségedre! kifejezéssel reagálunk, ami bár igen megszokott, valójában nem helyénvaló. A tubákolás korában ugyanis az emberek ezzel a szóval kínálták egymást a tubákos szelencéből, így e gesztusnak akkor volt jelentősége; ma már nincs. Azaz, ha valaki tüsszent, az a legmegfelelőbb, ha nem mondunk semmit, sőt, úgy teszünk, mintha észre sem vettük volna.

Séta

A beszéd, ásítás és tüsszentés után - hogy ne csak a szánk járjon; mozgassuk meg más tagunkat is, például a lábunkat - elmehetünk sétálni. Ha egy férfi és egy nő együtt sétál, a nő mindig a férfi jobb oldalán menjen. E szokás abból a korból ered, mikor a férfiak még kardot viseltek a bal oldalukon, így azt jobb kézzel tudták egyetlen mozdulattal kirántani. Valamint, ha a nő a bal oldalukon sétál, véletlenül még félbevágták volna, mikor előrántják a kardot - és egy félbevágott nő, valljuk be, nem túl szép látvány.

Dohányzás

Ha mindezek után kedvünk támad rágyújtani, és ezzel a társaságunkban lévő egynél több ember is így van, az egyik barátunk még meggyújthatja cigarettáját ugyanarról a lángról, amelyről mi is rágyújtottunk, de a harmadik ember számára már újra le kell nyomnunk az öngyújtó gombját, illetve új gyufát elővennünk. Ugyanazon lángról tehát legfeljebb két cigarettát szabad meggyújtani; e szokás állítólag az angol-búr háború idejéről maradt fenn, amikor a lövészárokban rágyújtó katonák a huzamosabb ideig lobogó fénnyel tökéletes célpontot nyújtottak az ellenségnek.

Most, hogy már tudjuk, mit miért illik tennünk, talán szívesebben betartjuk majd ezeket az udvariassági szabályokat. Tehát: kéz a száj elé, nő jobbra, kalap a levegőbe!