"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti »Magyar igazolvánnyal« vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?" Így szólt a kérdés, és az igen-nem szavazatok aránya 51,57-48,43 százalék lett. Vannak szavazások, ahol még véletlenül sem arra válaszolunk, amiről a kérdések szólnak. Az érvek és ellenérvek fejfájdító ostobaságát máig nem tudtam feldolgozni. Mondjuk ki: a válaszok a honi politikai elfogultságot szondázták. Mindazok, akiket hidegen hagy a fent regnáló szarháziak hatalmi marakodása, úgy nem ment el szavazni, ahogy nem szégyellt. Egyáltalán nem szégyellt. A maradék pedig jól leképezte a társadalom akkori megosztottságát, ároktól jobbra és balra kötelező volt igennel vagy nemmel szavazni. Érdemi és értelmes vitát, a kérdésekre adott válaszok lehetséges következményeit kevés helyen artikulálták. Hülyeségi tabló következik.



"Vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet egyszerűen igennel vagy nemmel felelni. Aki olyan kérdést tesz fel, amire nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni, az nem tisztességesen játszik."

Kente el a lecsapott szúnyogtetemet maga Gyurcsány Ferenc, akinek nyilván beszűkült a gyűrűs izma attól a gondolattól, hogy ellenfele majd erkölcsi győzelemként, MSZP ellenes győztes népszavazásként fogja lobogtatni az eredményt, ha az igen győz. Elvonatkoztatva attól, hogy a népszavazás ötlete születésétől kezdve erősen szaglik a taktikai szempontoktól, politikai szimpátiaszavazássá az akkor válik, amikor a támadott fél is akként kezeli. Függetlenül a népszavazás gyanítható céljától, a feltett kérdésekre illik szavazni, legjobb lelkiismeretünk szerint, és nem másra. Funkcionális analfabéták, PISA-teszten elmeszeltek értelmezték úgy a cetlire vésett kérdést: Szereti e Ön Orbán Viktort? Az emberek fele nem szerette, ami önmagában rendben is volna, de szavazataik elkeserítő látleletét adták államsorsosaink szövegértelmezési képességének és politikai csökkentlátásának.

„A miniszterelnök a nagygyűlésen hangsúlyozta: mivel a határon túl élő magyarság létszáma folyamatosan csökken, a kormányzat célja az, hogy megmaradásukat, boldogulásukat szülőföldjükön segítse, valamint támogassa őket abban, hogy az eddiginél könnyebben utazhassanak Magyarországra.”

Ijesztő hülyeségnek tűnik a „szülőföldön való megmaradás” elvének csatasorba állítása. Tudniillik az nem más, mint a két világháború közötti revizionizmusból maradt zárvány. Innen megmondani, hogy te ott maradsz, mert kötelességed őrt állni az elvesztett területek nemzetiségi arányai fölött, sőt teleszülni a Kárpát-medencét (kibaszni a románokat Erdélyből), számító beleavatkozás a határon túliak önrendelkezésébe. Ha jönni akar, miért ne jöhetne? Miért lenne nemzetáruló attól, ha akár Budapesten, akár Balin szeretne élni? Ennek a tézisnek csak akkor van értelme, amikor bármit is számítanak a nemzetiségi arányok. Mivel az utolsó mohikánnak is joga kell legyen ahhoz, hogy magát mohikánnak vallja, függetlenül a mohikánok számától, a kisebbségi jogok kivívásának nem zászlókitűzős, számháborúzós, statisztikákkal hadonászós asszókban kell eldőlnie. Ilyenből, utoljára Teleki Pál vörös térképének volt értelme. Annak is csak a fennen hangoztatott, ám magasról illetett wilsoni elvekre való hivatkozással. Igaz, szart se ért.

„Idejönnek a románok, elveszik a munkát, továbbá nem dolgoznak, csak segélyen élnek.”

A Kádár-korszak szociális sovinizmusából maradt vérlázító közhellyel nem érdemes mélyebben foglalkozni. Csak gumikesztyűben vagyok hajlandó hozzáérni. Nem több az, mint büdös szájú bevándorlás-ellenesség. Egy sorba állítható a felcsinálják a lányom, elveszik a csajom végződésű párjaival. Szűk látókörű önzésből és féltékenységből gyúrt agresszió. Mint ilyen, kizárólag írástudatlanok sajátja, amit az erdélyi magyarok lerománozásánál semmi sem mutat meg világosabban. A Mónika-show-ban a helye.

„Szenvedélyesen tiltakozom az ellen, hogy szülőföldem sorsát az ő szavuk döntse el.”

Írta Hammer Ferenc a Magyar Narancs pro és kontra felsorakoztatott publicisztikái között.
Bontsuk csak szépen ki. A szerző a méltán népszerűtlen Mikola ex-miniszter és csúfosan megbukott kampányarc időrendben jóval később elkövetett felbüfijére utalt, miszerint áttelepítenek majd néhány jobboldalra szavazót, és szoclibek soha többé nem lesznek hatalmon. Könnyen lehet, tényleg nem a baloldalra szavaznának. Nincs abban semmi megdöbbentő, ha valaki nem szívesen szavaz olyanra, aki az ő ellenére szólal meg. Igaz, vaskos előítéletnek is tűnik egyben. Az nem megalapozott érv, hogy „ezek mind így tesznek”. És, ha tényleg így van, akkor sem lehet különbséget tenni emberek között a pártállásuk szerint. Potenciális jobb és baloldali szavazó határon túli magyarokat egyaránt megilleti, hogy szabadon döntsenek arról, hol szeretnének élni. Ne feledjük: a kettős állampolgárság nem elégséges a szavazati joghoz, ahhoz Magyarországon is kell lakni. Ugyanez vonatkozik a segélyekre is, a visszaéléseket eddig is tudták kezelni. Fordítva: nem elegáns politikai húzás vélt voksért állampolgárságot adni senkinek sem.

Az igen melletti hülyeségek tárháza sokkal kisebb alapterülettel bírt. A szavazati arány megváltoztatása mellett nemigen állt másból, mint érzelmekre hatásból. Miszerint, aki nemmel szavaz, az ab ovo himpellér, hazátlan meg mindenféle bérenc. Az ilyen bélyegzősdi különösebben nem hat meg, sőt. A népszavazáson feltett kérdésre a helyes válasz nálam az igen, odafirkálva a behúzott keresztke alá: Nem járulok hozzá, hogy szavazatomat politikai céllal használják fel.