Gyakran hallani olyan vélekedést, hogy alapvetően politikus nép a miénk, mely a zivataros évszázadok során vált ilyenné. Tatár, török, osztrák, orosz, szovjet, német egyaránt rúgott néhányat rajtunk, a nemzetközi karvalytőke nemzetvesztő ármánykodásáról nem is beszélve. Ja, és a nyelvi elszigeteltség. Meg etnikai konfliktusok, turáni átok, Trianon. Egyébként dögöljön meg a szomszéd tehene is. Satöbbi.

Hogy a cezaromán ellenzéki vezér maga a testvérgyűlölési átkot megszemélyesítő ördög, és micsoda szégyen, hogy egy kiszes múltú, ideggyenge, hiperaktív milliárdos áll az ország kormányrúdjánál, mögöttük az elvtelen, korrupt csinovnyiksereggel, és mindez a sok baromarcú permanens kampányt folytat a négyévenkénti nagy kidobósjáték érdekében, miközben magasról tesz a haza üdvére. Valóban fontos, hogyan parádézik ez a két paprikajancsi?

A napokban beszélgettem egy tehetséges, ifjú muzsikussal, aki jelenleg zenét szerez az egyik vezető fővárosi színházunk készülő darabjához, melyben sztárrendező készíti fel a sztárgárdát a januári premierre. Komponistánk hitetlenkedve meséli, hogy a próbák szünetében benépesülő büfében két táborra szakad a társulat: Magyar Nemzetet, Heti Választ, Demokratát lobogtató színművészek hörögnek át elképesztő állatságokat a Népszavát, 168 órát, esetleg Magyar Narancsot szorongató kollégáiknak és viszont, miközben hűl a kávé, szárad a zsömle, savanyodik a majonézes mártás. Keseredik a szájíz.

Egy szintén zenész a közelmúltban arról panaszkodott, hogy országjáró koncertturnéjukat nem a muzsikájuk iránti kereslet határozza meg, sokkal inkább az, hogy a fellépésre kiszemelt településen milyen pártszínekben feszít a polgármester, illetve milyen a képviselő-testület politikai összetétele. Aszerint vannak támogatott, tűrt és nemkívánatos zenekarok és előadók, hiszen ma már jóformán nincs olyan művésze az országnak, aki ne skatulyázódott volna be egyik vagy másik politikai oldal szekér- és széltolóinak táborába. Ha Botkaszegeden fellépsz, lesheted, mikor jöhetsz Kósadebrecenbe! Őrület.

Lassacskán megjelennek a szocialista fröccsöntők és a konzervatív teknővájók, a liberális szemfelszedők vagy nácibarát cipőfelsőrész-készítők. És akkor a holokauszttagadó szappangyártó kisiparosról még nem is beszéltünk. Parázs politikai összeszólalkozásokra manapság a vegyeskereskedéstől kezdve a fodrászüzleten át a villamosmegállóig bárhol számítani lehet, és szinte már az üdvözüléshez is elengedhetetlen a helyesen megválasztott pártpreferencia, és hogy mi a helyes, azt az éppen adott plébános vagy lelkipásztor – na jó, a rabbi is – majd eldönti helyettünk.

A patinás budai presszóban értelmiségi külsejű fiatal lányok és fiúk gyülekeznek az összetolt asztalok körül, némelyek mentében, atillában, pruszlikban feszítenek. Mikor megvan a kellő létszám (hat-nyolc fő), a társaság vezetője megnyitja az ülést. Nyitó fogásként Werbőczi Hármaskönyve kerül terítékre, majd a történész- és joghallgatói eszmefuttatások után aktuálpolitikai kérdésekre terelődik a szó. Az egész szeánsz rendkívül kimódolt, nincs egyetlen természetes megnyilvánulás sem, még a nemzetvesztő oldalnak címzett fröcsögés is művinek hat.

Az egybegyűltek nem is értik, hogyan képes a magyar társadalom együtt élni az égbekiáltó nemzeti sérelmekkel, ahelyett, hogy önnön kezükbe vennék sorsuk irányítását. Én viszont azt nem értem, miért nem filmklubban, színházban, jazzkoncerten vagy a Pilisben múlatják idejüket ezek a világmegváltók, arra meg már gondolni sem merek, hogy esetleg önkéntes szemétszedéssel, hajléktalangondozással vagy egy szegény kisiskola, netán öregek otthona kifestésével mennyivel nagyobb hasznára lennének az országnak. Néha olyan jó demagógnak lenni.

Kizárólag az egyénen múlik, hogy hagyja-e magát, és ha igen, milyen mértékben belerángatni ebbe az össznépi politikai hisztériába. Senkinek sem kötelező ezeket a fontoskodó lúzereket hallgatni és nézni a rádióban és tévében, olvasni róluk és tőlük az újságokban vagy az interneten. Néhány adón és csatornán még hallgatható okos párbeszéd kiváló emberekkel, érdekes riport igazán fontos témákról, remek muzsika nagyszerű előadóktól. És hát egy lebilincselő olvasmányba is belemerülhetünk, jó irodalom akad bőven.

Lehet aztán kirakatokat és épülethomlokzatokat bámulva céltalanul lófrálni az utcán, beülni egy kávéra a kedveseddel, barátoddal, csevegni életről, halálról, szerelemről és az állatok viselkedéséről, felbiciklizni a Gellérthegyre vagy úszni egy jót valamelyik uszodában. Megtekinteni egy izgalmas gyeplabda-mérkőzést, betévedni moziba, színházba, képtárba, belehallgatni egy jó koncertbe, elvegyülni a piaci forgatagban, főzni egy jót valami elfeledett, régi szakácskönyvből. Regényt írni, gombfocibajnokságot szervezni, túlélőtúrát indítani Soroksárra. Tudomisén. Bármit. Szeretkezni végkimerülésig.

Ha pedig arra van érkezésed, hogy figyeld ezeknek a szerencsétlen politikai performereknek a megnyilvánulásait, legalább tedd a kívülálló nyugalmával, fogadd derűs távolságtartással, nyilatkozz róluk cinikus lesajnálással.

Vagy tégy, ahogy akarsz, te rohadt liberálbolsevikfasisztabérenc!