Alphonse Louis Marie Daudet 110 éve halt meg

1840. május 13-án született Nimes városában, selyemszövő apja nem sokkal később tönkrement. Daudet gyermekkora szegénységben és szomorúságban telt, tizennégy éves korától már az "iskola mellé" járt. Sikerült ugyan ösztöndíjat szereznie, de a kollégiumban is számos megaláztatásban volt része, egyetemről pedig nem is álmodhatott. Volt felügyelő egy internátusban, de innen kirúgták (a tény megszépülve jelenik meg önéletrajzi ihletésű regényében), majd nyomorgó újságíró Párizsban. 1858-ban kiadott, szerelmes verseket tartalmazó kötete véletlenül Eugénia császárné kezébe került, aki beajánlotta a poétát Morny herceg titkárának. Anyagi gondjai megszűntek, s végre az irodalomnak szentelhette magát. 1860-ban a provanszál kultúra és nyelv újraélesztésén munkálkodó Mistral keltette fel érdeklődését Dél-Franciaország, a vidéki élet iránt.

Gyönge egészsége miatt a teleket meleg éghajlaton, Korzikán és Algériában töltötte, miközben egyre gyűltek élményei és írta műveit. 1870-ben a német-francia háború kitörésekor besorozták, de a Kommün elől elmenekült. A siker és a gazdagság csak élete utolsó éveiben lett osztályrésze, de ezt sem élvezhette zavartalanul: nem csak kritikusai maradtak szép számmal, de elhatalmasodott rajta fiatal korában szerzett vérbaja is. A kórral vívott harcát csak jóval halála után megjelent naplója örökíti meg. Hatalmas önuralommal élete végéig alkotott, szórakoztatta a közönséget és pártfogolta a fiatal írókat, egyengette például Marcel Proust útját. Alphonse Daudet 1897. december 16-án halt meg Párizsban.

Műveire nem a kegyetlen társadalomkritika, inkább a szelíd humor, az elesettek iránti együttérzés jellemző, a Levelek a malomból a provance-i élet és emberek krónikája. Legnépszerűbb műve a Tarasconi Tartarin című "burleszk eposz", amelynek hőse egy nagyzoló, de ártalmatlan, Háry Jánosra emlékeztető figura. A siker nyomán két folytatást is kanyarított a regényhez, amelyből Franciaországban film is készült. Daudet számos színdarabot is írt, ezek nagy része méltán merült feledésbe, a kivétel a Bizet által megzenésített "Az arles-i lány", amelynek főszereplője soha nem jelenik meg a színpadon. Szólás is lett a francia nyelvben "az arles-i lányt játszani" kifejezés, amellyel azt a valakit jelölik, akit soha nem lehet megpillantani.