A második nagy csomópontot a külföldi példák felemlegetése jelenti. Ennek kapcsán érdekes, hogy négyen is az Egyesült Államokat hozták fel példaként, de míg Palcsó Tamás, Domonkos Tamás és Sinkó Eszter az amerikai rendszer negatívumait emelték, ki addig Mécs Imre pozitív, követendő példaként említette Amerikát. Egyébként érdekes, hogy miért pont Amerikához hasonlítják sokan a Magyarországon bevezetni kívánt rendszert, amikor az a holland mintához áll közelebb. Úgy látszik még mindig van egyfajta Amerika-fóbiánk, ami abban nyilvánul meg, hogy minden új dolgot Amerikához, mint a modernség megtestesítőjéhez akarunk mérni, hasonlítani.

Hangsúlyosan jelentkezett az általunk megkérdezettek körében, hogy a biztosítási reformot összemosták, együtt említették a vizitdíj, és a kórházak bezárásának kérdésével. Ez volt tapasztalható például Győzikénél, aki a reformok kapcsán azonnal a vizitdíj hátrányait kezdte ecsetelni, de együtt beszélt a két dologról Palcsó Tamás, Dr. Molnár Imre főorvos, de és Dr. Czeizel Endre is. (Érdekes, hogy míg Molnár problémásnak tartotta a kórházbezárást, addig Czeizel éppen arról beszélt, hogy a lakosság számarányához képest túl sok a kórház). Erről Juhász Attila politológus a következőket mondta: „Itt folyamatosan összecsúsznak az egyes részterületek a nyilvánosság előtt: a finanszírozás reformja, ami a biztosítási reformot jelenti, és az ellátás reformja, ami például a vizitdíjra, a kórházi napidíjra vonatkozik Ez az összecsúszás arra vezethető vissza, hogy az egészségügyi reform már többet jelent, egy szakpolitikai kérdésnél, mert az egész reform a kormány stabilitásának függvényévé vált.” – Ezzel pedig el is érkeztünk a következő csomópontig, a kérdés átpolitizáltságához.

Átpolitizáltság alatt azt kell érteni, hogy a kérdésről nem független szakemberek folytatnak vitákat, hanem szinte kizárólag politikusok, akiknek a véleményét nagyban befolyásolja politikai hovatartozásuk. Ez az átpolitizáltság pedig nem teszi lehetővé, hogy egy társadalmi konszenzus jöjjön létre, márpedig anélkül egy reform nem ér semmit. Mélyreható változást – legyen szó bármilyen kérdésről – csak szakmai viták és nagy társadalmi támogatottság mellett lehet elérni.
Erre utalt Herényi Károly („Ahhoz, hogy egy törvény sikeres legyen az elfogadását követően, ahhoz kell egy közös jövőkép arról, hogy mit akarunk. Kell egy társadalmi konszenzus, amit a társadalmi viták alapoznak meg. És kell egy szakmai egyeztetés, amit meg a szakmai viták építenek fel.”), és Mécs Imre is („Sok évtizedes problémákat kellene rendbe rakni, amihez szakemberek bevonására lenne szükség, ehelyett csak egy rendkívül üres vitatkozásra és marakodásra futotta.”), és például az átpolitizáltság miatt nem fejtette ki a véleményét Gundel Takács Gábor. Tehát vannak, akik attól félnek, hogy állásfoglalásukkal óhatatlanul elköteleződnek valamelyik politikai oldal mellett, amennyiben viszont egy ilyen helyzet előáll, úgy lehetetlenné válik egy szakmai és társadalmi vita kibontakozása.

Az utolsó olyan nagy tematikai csomópont, ami politikai hovatartozástól, az új rendszer ellenzésétől, vagy támogatásától függetlenül több véleményben megjelent az a rendszer kettősségéből, a sajátos magyar megoldásból fakad (51 százalékban állami, 49 százalékban magántulajdon). Az állami tulajdonnak és a magántulajdonnak az együttes jelenléte ugyanis, nem csak a rendszer ellenzői (például: Sinkó Eszter), hanem például a kormánypárti Tabajdi Csaba szerint is kérdésessé teszi a gyakorlati megvalósulást („Az, hogy ez mennyire lesz hatékony majd a működés során fog megmutatkozni, mert mi egy egészen sajátos magyar modellt dolgoztunk ki.”).

A nagy csomópontok mellett felfedezhetünk a különböző vélemények között olyan érveket is, amelyek kifejezetten a rendszer mellett érvelők, vagy kifejezetten az ellenzők hangoztatnak. Az ellenzők nem értik miből lesz haszna a rendszerbe belépő tőkéseknek, attól félnek, hogy a befektetők számára nagyobb kockázatot jelentő idősek, és gyerekek az új rendszer áldozataivá válhatnak, és hogy a pénztárak különbséget fognak tenni szegények és gazdagok között, ami folytán sokan biztosítás nélkül maradhatnak, úgy, mint Amerikában. A rendszer mellett szóló fő érvek pedig a következők: a befektetők abban lesznek érdekeltek, hogy minél kevesebb legyen a beteg, ezért nagyobb hangsúlyt fektetnek a megelőzésre; a nagyobb jövedelem után fizetett Tb-járulék nagyobb szolgáltatással járhat; a világon sehol semmi sincs ingyen.

Ezek voltak tehát azok a fő témák, érvek és ellenérvek, melyek az általunk megkérdezettek véleményében megjelentek, de nem állítunk nagy szamárságot, ha feltételezzük, hogy ugyanezek a témák és érvek nagyjából a magyar társadalom egészére, vagy legalábbis túlnyomó részére levetíthetők. Azt eldönteni mindezek után, hogy az új rendszer jó lesz, vagy sem szinte lehetetlen feladat. Ahogy már utaltam rá, még a kormánypárti politikusoknak sem egybehangzó a véleménye, ezek után pedig nem csoda, ha az állampolgárok nem látják át a helyzetet. Egy dolog tény: az egészségügy reformokért kiált, de a társadalomban nincs meg az az egyetértés, ami egy ilyen nagy átalakításhoz szükséges. Hiába munkálkodik ugyanis most a kormány a rendszer átalakításán, ha mondjuk három év múlva lesz egy kormányváltás, ami után a mostani ellenzék mindent visszájára akar majd fordítani (ahogy Balsai István elmondta). Az ország hajója csak akkor fog előrehaladni, ha a kormányos ugyanarra akar menni, mint az utasok, és a személyzet, ameddig a két fél nem tud megegyezni, addig a hajó sem jut sehová…