Egy törvény a politika örvényében

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a törvény végső sorsa december 17-én dől el, a végletekig mitizált zárószavazáson. Tudta ezt az MSZP, ezért igyekeztek minél előbb konszenzusra jutni a párton belül, amire égető szükségük is volt. (Emlékezzünk a rebellis Karsaira, vagy Filló Pálra, aki szintén vonakodott a magántőkét beereszteni az egészségbiztosításba! Esetleg Tóth Károlyra, aki pedig a vizitdíjat töröltette volna el!) De éppúgy tudta ezt az SZDSZ is, ezért ősz óta folyamatosan fokozták a nagyobbik kormánypártra gyakorolt nyomásukat, könyörtelenül érzékeltetve, hogy számukra létkérdés a privatizáció.

Tisztában volt a zárszavazás súlyával az Országgyűlésen kívüli ellensúlyt szakszervezeti hatalmánál fogva képezni kívánó Gaskó István is, aki minden eszközt bevetett, hogy az ingadozó szocialistákat a nem-gomb megnyomására bírja rá. A koalíciós egyeztetések pedig a Fidesz revolvertüzében lázasan zajlottak. December elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a megegyezés felé hajlanak az események, és Gaskó is hiába ajánlja fel a frakciófegyelem megsértése miatt kirótt büntetés kifizetését az esetlegesen nemmel szavazó kormánypártiaknak. A korában a reformról rossz szájízzel beszélő MSZP-sek szintén beadták a derekukat: Tóth Károlyt a választmány csendesítette le, Karsai szűkebb pátriája, Battonya miatt hátrált meg, Filló Pál pedig egész másnak ítélte az egyeztetések utáni törvényt, mint az eredetit, így ő is elfogadta.



A reform veszélyeiről és szükségességéről mindkét oldalon elmondtak már mindent pro és kontra, bár az is igaz, hogy az orvostársadalmat kevésbé osztotta meg a tervezet: egységesen elutasították a radikális átalakítást eme útját. Sőt, Éger István, a Magyar Orvosi Kamara kilátásba helyezte, hogy amennyiben átmegy a törvény, az orvosok mindent megtesznek a végrehajtás szabotálására. Vagyis nem csupán a politikai konszenzus hiányzott a tervezet mögül, de az egységes társadalmi akarat is (mi több, jobbára ellenkezés volt tapasztalható). S aztán ahogy az előjelekben következtetni is lehetett rá, december 17-én a a kormánytöbbség rábólintott a reformtervre.

A liberálisok taktikáztak, Sólyom pedig kivárt

Tágabb kontextusban úgy értelmezhetjük a történteket, hogy a kisebbik kormánypárt által képviselt neoliberális egészségpolitika és privatizációs szemlélet győzött az állami szerepvállalás teljességét, és a nemzeti kockázatközösséget a magáncégek tulajdonosként való bevonása nélkül elképzelő szocialista szemlélet felett. Kóka János, az SZDSZ elnöke meglehetősen kockázatos módon pártja legfőbb céljává, szinte kizárólagosan kommunikált lételemévé tette az egészségügy átalakítását, még az elemzők számára is érthetetlenül szorosan kötve össze pártja és a reform sorsát. Igaz, egyfelől veszteni nem veszthetett vele sokat, hiszen az SZDSZ egy százalék körüli népszerűségét nehéz lett volna alulmúlni (természetesen az ok-okozati összefüggés itt is működik, nem véletlenül süllyedt idáig a liberálisok támogatottsága), illetve nem is Kóka állt az ütközőzónába, hanem minisztere, Horváth Ágnes.

Az SZDSZ taktikája tehát bejött, a törvény elfogadtatott, „mindössze” az a kérdés, hogy mikor lép életbe, és ennek milyen gyakorlati következményei lesznek. A reformterv ugyanis a Parlament után egy újabb szűrő elé került, hiszen az elfogadott jogszabályt a köztársasági elnöknek is ellenjegyeznie kell. Sólyom László a lehetséges gondolkodási időkeretet maximálisan kihasználva végül nem írta alá a törvényt, hanem visszaküldte az Országgyűlésnek megfontolásra. Jogában állt volna az Alkotmánybírósághoz is fordulnia, amennyiben alkotmányos aggályai merülnek fel a jogszabállyal kapcsolatban. Ebben az esetben több hónapra kitolódhatott volna a törvény elfogadása.



Az, hogy mégsem így döntött az államfő, nem jelenti azt, hogy nincsenek ellenérzései magántőke bevonásával kapcsolatban. Sólyom két és fél éves működése (illetve hosszú alkotmánybírói tevékenysége) alatt már kiismerhető volt nagyjából elvi alapállása: eszerint társadalmi, nemzeti kérdésekben inkább konzervatív, míg a szabadságjogok tekintetében liberális nézőpontot képvisel. Így várható volt, hogy nem hagyja egyből jóvá az egészségügy átalakítását sem. S miért éppen a politikai vétót választotta rosszallása kifejezésére?

Egyes vélemények szerint az MSZP fel volt készülve az alkotmánybírósági procedúrára, és bele is kalkulálták ezt a törvényhozási folyamatba, így nem lephette meg őket a köztársasági elnök. Mások szerint ez nem is volt célja, és így is kifejezi ellenkezését. Sőt, lehetőséget ad az esetlegesen még hezitáló szocialistáknak, hogy újragondolják korábbi választásukat, és merjék letenni voksukat az elutasítás mellett. Erre ugyan csekély esély mutatkozik, de ez is egy lehetőség. Végül akadnak, akik úgy vélik, hogy Sólyomnak egyébként sincs nagy játéktere a kérdésben (másodjára alá kell írnia a tervezetet), de így is februárra kitolta a törvény szentesítését.

Jövőbe nézve

Jelenleg ugyanis reálisan az újév második hónapjában tárgyalhatja újra a törvényt a Parlament. Ez lényegi változásokat feltehetőleg nem hoz majd, a honatyák akár változatlan szövegezéssel is jóvá hagyhatják a tervezetet, bár Sólyom vétója egyértelmű felszólítás legalább a minimális átalakításra. Jó eséllyel várhatóak is módosító indítványok, ám ezek kormányoldalról valószínűleg nem érintik majd a tervezet lényegét. Az ellenzéki javaslatok pedig az eddigi gyakorlatnak megfelelően gyorsan lekerülhetnek a napirendről.

Ezek alapján fel kell készülnünk arra, hogy 2009-től a törvényileg lehetséges huszonkét biztosítótársaság közül várhatóan megalakuló tíz-tizenkét cég versengeni fog értünk, legalábbis amennyiben az alacsony rizikófaktorú csoportba esünk. Bár Horváth Ágnesék váltig állítják, hogy az új rendszer szoros szociális hálót jelent, amin a nagyobb kockázati faktorral bíró (értsd: betegségre hajlamos, idős) állampolgárok sem hullanak ki. A Fidesz viszont nem is titkolja, hogy újra hatalomra kerülve visszaállítja a rendszert. Már csak emiatt sem biztos, hogy a jövő biztosított.