270 rákbeteg és orvosa közt zajlott az a 398 beszélgetés, amelyet rögzített és elemzett Kathryn I. Pollak a durham-i Duke Egyetem orvostudományi központjában.
A Journal of Clinical Oncology 2007-es utolsó számában közlik eredményeiket a kutatók.
Megállapítják, hogy a beszélgetések 37 százalékának volt olyan pillanata, amikor a páciens érezhetően készen állt érzelmei kifejezésére, orvosa azonban nem élt a lehetőséggel.
Az orvos többféle módon bátoríthatja páciensét, nem csak kérdéssel, de együttérzése és megértése egyszerű kimutatásával is. A kutatók azonban úgy találták, hogy a beszélgetések idejének mindössze 22 százalékában tették ezt az orvosok. A leggyakrabban rövid úton, szabványmondatokkal vetettek véget a beszélgetésnek.
A tanulmány szerzői szerint ez nem jelenti azt, hogy az orvosok nem érdeklődnek az általuk kezelt rákbeteg érzelmi gondjai iránt. Az onkológusok gyakran nem tudják, hogyan öntsék megfelelő módon szavakba törődésüket - állítja Pollak.
A vizsgálat szerint a fiatalabb orvosok többször bátorították pácienseiket, mint az idősebbek és a nőbetegek inkább megnyíltak a női orvosoknak. A férfi páciensek az orvos nemétől függetlenül ritkábban beszéltek érzéseikről.
E kommunikációs helyzeteket ma már oktatják az amerikai orvosi egyetemeken és a rezidensi képzésben, ám a korábban végzett, most praktizáló orvosok zöme soha nem vett részt hasonló készségfejlesztő tréningen.
