Az emberi test kis túlzással tartalmazza az összes gépet, amelyeket az idők során kifejlesztettünk. Hiszen képes áramot fejleszteni, energiát termelni, mozogni, építeni és rombolni, úszni, levegőt, hőt és hangot kibocsátani. Na jó, repülni nem; így a repülőgépet nem mintázhattuk magunkról. Ha ezt a rengeteg mindent, amire az emberi szervezet képes, összegyűjtenénk és kiaknáznánk, jó néhány berendezésre nem lenne szükségünk, amire ma igen.

Induljunk ki a fent említett újításból: a svéd főváros főpályaudvarán napi kétszázötvenezer ember fordul meg. Kibocsátott testmelegüket egy szellőzőrendszer gyűjti össze, és egy kazánba vezeti, ahol vizet melegítenek vele, amely az irodaházat fűtő radiátorokba áramlik majd. Az eljárás igen egyszerűnek tűnik; az embernek hátránya nem származik belőle, hiszen az élettani folyamatai során keletkezett „felesleges” hőt használják fel, nem tőle vonják el; és a kibocsátott meleg így kárba sem vész.

Áram az agyban

Mit bocsát még ki a szervezet, amit ily módon fel lehetne használni? - töpreng el a pocsékolást megszállottan ellenző ember. Például elektromos áramot. Az agy működése során az idegsejtek elektromos impulzusokkal adnak át információt egymásnak, a szívizom és a harántcsíkolt izmok összehúzódását szintén elektromos impulzusok kísérik. Ezeket mérni is tudjuk; az agyét az EEG, a szívét az EKG, az izmokét pedig az EMG. Az emberi elektromosság mértéke pár mikrovolttól két millivoltig terjed, illetve testgyakorlatok végzése közben egy kicsit magasabb lehet. Ez a pár millivoltos feszültség azért elég kevés egy átlagos háztartási gép áramigényéhez képest, ami ugye leggyakoribb esetben kétszázhúsz volt. Száztízezer ember együttes agyi- és izomaktivitására lenne tehát szükség, hogy be tudjunk kapcsolni mondjuk egy hajszárítót; a háztartási berendezéseit így egy család nem nagyon tudná önmagával működtetni. Pedig megúsztuk volna a villanyszámlát. Kár.

Azonban, vannak olyan esetek, mikor sok ember összegyűlik - a svédek sem egy családdal fűtenek -, például egy focimeccsen. A stadionok befogadóképessége több tízezer fő; s mivel igen aktívak szurkolás közben (értsd szitkozódás, felugrálás, verekedés), a testükben lévő elektromosság két millivolt fölé emelkedhet. Így már elég lehet egy ötven-nyolcvanezres közönség is (ennyi ember fér be például a 2006-os focivébé helyszíneiül szolgáló német stadionokba) a megfelelő feszültség előteremtésére - és itt nem elsősorban a kedvenc csapatunk győzelméért való drukk okozta feszültségre kell gondolni.

Töltsünk elemet!

Ezt a feszültséget már csak el kell vezetnünk, és tárolnunk, hogy később használni tudjuk. A test különböző részeire helyezett elektródák segítségével - mint az EEG-nél vagy az EKG-nál - az elektromosságot egy kondenzátorba vezetve meg tudnánk őrizni azt a felhasználásig. A stadionok közönsége nem biztos, hogy örülne, ha a meccs alatt mindenféle drótok állnának ki a fejéből, de egyelőre nem jut jobb megoldás az eszembe. Fizikusok továbbgondolhatják és tökéletesíthetik az eljárást; várom a javaslatokat. Elemeket is feltölthetnénk emberi elektromossággal, és azzal működtethetnénk például MP3-lejátszónkat, ekképpen téve személyesebbé kapcsolatunkat a kicsiny szerkezettel. Így a Duracell-nyuszi mintájára megszületne a Duracell-ember, azzal a különbséggel, hogy itt nem nekünk kéne elem, hanem annak kellenénk mi.

De ha nem szeretjük a focit, és százkilencezer-kilenszázkilencvenkilenc barátunk sincs, otthonunkban is töltögethetnénk kényelmesen elemeinket, melyeket aztán felhasználhatnánk. Igaz, így a folyamat lényegesen tovább tartana, de ha minden nap töltenénk egy kicsit, mondjuk az esti film nézése közben, szép lassan összejönne az elemre való. Sőt, gyűjthetnénk egész nap az elektromosságunkat, s akkor már a testhőnket is, miért is ne? Mondjuk, huzalokkal, kondenzátorokkal, csövekkel és kazánokkal mászkálni nem lenne túl kellemes dolog, így előbb fel kellene találni a mini mobilkondenzátort és -kazánt, és kezdődhetne is a móka. Ha az összes családtag összedobná a gyűjteményét, pár év alatt biztosan összejönne annyi energia, hogy egy napig ne kelljen bekapcsolni a fűtést, vagy nyerjünk egy ingyenes hajszárítást. Okosabbak is lehetünk tőle. Mi köze az észnek az áramhoz? - kérdeznénk. Pedig van. Ha erősebb az agyi aktivitás, például gondolkodunk, szellemi munkát végzünk, az agy neuronjai több információt továbbítanak, így több az elektromos impulzus is. Tehát, ha például keresztrejtvényfejtés közben töltenénk elemeket az agyunkkal, gyorsabban menne. És mivel a magyar igen spórolós fajta, könnyen rábírná magát az észmunkával járó tevékenységekre, csak hogy egy kis ingyen áramhoz jusson. Mindez persze elég utópisztikus, de a tudományos alapokat sem nélkülözi, így ki tudja; hátha egyszer egy tudósnak lesz kedve kikísérletezni a megfelelő megoldást. Addig meg, ha magunkkal szeretnénk fűteni magunkat, járjunk vonattal a stockholmi irodaházba.