Kedvezőbb miliőt nem is remélhettünk volna, mint az ónos esővel súlyosbított vasárnap kora délutánt, hiszen ha valamikor is suicid gondolatok villannak eszembe, az nagy valószínűséggel a hét utolsó napjának eső áztatta délutánja.

Az első megpróbáltatást az jelentette, hogy az egész várost egybefüggő jégtakaró borította. Mindjárt induláskor, még teljesen sík terepen arra gondoltam, talán már egy órán belül a baleseti sebészet traumatológiai osztályán találjuk magunkat, amint az sokakkal meg is történt a jelzett nap folyamán. Nem így történt.



A 78-as busz röpke biztonságérzetéből a Döbrentei téri megállóban leszállva jutott eszünkbe először, hogy talán nem most kellene megmásznunk a Gellért-hegyet, de már nem volt visszaút. Valami makacs bizonyítási vágy és vakmerőség hajtott minket – igaz, csigalassúsággal – az Erzsébet híddal szembeni művízesés tövébe.

Néhány külföldi turista tanácstalanul ázott a fal mellé húzódva, úgy festettek, mintha valami otromba tréfa repítette volna őket egy ismeretlen város nyirkos-hideg közegébe, ahonnan már többé soha sem szabadulnak, mindenesetre tőlünk taxi iránt érdeklődtek, de hamar továbbhűtöttük őket semmitmondó válaszunkkal, vagyis hogy intsenek le egyet, ha látnak. Nem láttak.

Most következett utunk első komolyabb szakasza. A tükörsima lépcsőkön botladozva, két kézzel a szintén jeges vaskorlátba kapaszkodva deciméterről deciméterre araszolva húztuk-vontuk-toltuk följebb magunkat Szent Gellért püspök szobráig, ahonnét még egyszer – talán utoljára – lenéztünk alant a szürke városra, hogy utána egy tréfás balkanyarral fölküzdjük magunkat az Orom utcáig, melyen végigsétálva megpillantottuk végre úti célunkat, a Filozófusok kertjét.

A kert szóról elsőre valami bekerített objektum jut az ember eszébe, így meglepődtünk, hogy a szoborcsoport megmaradt tagjai teljesen szabadon helyezkedtek el néhány bokor szomszédságában, ami biztosan közrejátszhatott abban, hogy a nyolc alkotásból hármat lefűrészeltek és elloptak. Persze, nem lehet a vandálok miatt kerítések és szögesdrótok mögé zárni a köztéri szobrokat, és nem állítható mindegyikőjük mellé egy-egy biztonsági őr.

Elsőként a megmaradtakat szemléltük meg, mivel a lopottakat már nem állt módunkban (he-he). Ami igazából szembeötlő volt, az az ábrázoltak személye. Ábrahám, a sokaság atyja, Ekhnaton, a vallási-kulturális reformjáról ismert fáraó, Lao-ce, a taoizmus alapítója, az agnosztikus Buddha és – a kronológiának most fittyet hányva – természetesen Jézus, a Megváltó. Nem vitatva fent nevezett személyek szellemtörténeti jelentőségét, találóbb lett volna a Filozófusok helyett a Vallásalapítók kertjének elnevezni a szoboregyüttest. Ha ugyanis a filozófia nagyjairól építek szobrokat, az ókori görögöket semmi szín alatt nem hagyom ki. (Talán még Marxot sem.)

Iménti gondolatmenetet erősíti a talapzaton már csupán nevével jelen lévő három szereplő személye: a kilenc évig barlangban meditáló Bodhi Dharma, Assisi Szent Ferenc, a madarak barátja és Mahatma Gandhi, a passzív rezisztencia aktív gyakorlója, bár utóbbiakra nem annyira a vallás, mint inkább a felekezet- és irányzatalapítás letéteményeseire emlékezünk. Ők már nincsenek a kertben.

Megállapítható tehát, hogy a fűrészes fémtolvajok feltehetően felekezeti hovatartozás nélkül lopták el az életnagyságú mementókat, amelyek ma már minden bizonnyal beolvasztattak, esetleg már valamilyen újraöntött használati- vagy dísztárgy formájában is találkozhattunk egyik-másikukkal. Ugye, milyen jó ízű az étel, ha Gandhi szobrából formált kanállal veszed magadhoz? A kanárik is szebben énekelnek, ha a Szent Ferenc-szoborból készült kalitkában tehetik mindezt.



Persze, ami történt, nem tréfadolog. Wágner Nándor 2001-es szoborcsoportja „Egymás jobb megértéséért” született, és ez a műalkotás-együttes most megcsonkítva, torzón hirdeti, hogy a lelketlenség és a brutalitás továbbra is erősen jelen van ebben az országban, ma Bodhi Dharmát fűrészelik le, holnap téged. Csak hogy jobban megértsenek. Ezeket a vandálokat viszont nehéz megérteni, bár balkáni birodalmunkban biztosan akadnak olyanok, akik a megszorító intézkedések áldozataiként tekintenek rájuk, mint afféle megélhetési bűnözőkre.

Azért jó kisétálni még ebbe a hiányos kertbe is, ebben az átokverte időben, esetleg pont a tavalyi pusztítás ébreszt új gondolatokat a látogatókban, elsőként mondjuk a tekintetben, hogy hogyan ne éljünk, és mi ellen tiltakozzunk.

Például a szobortolvajok és az ónos eső ellen.