Kis szendvicsezés, és belterjes cseverészés után a lakályos klub sűrű széksorai hamar megteltek javarészt az idősebb korosztályt képviselő hölgyekkel és urakkal. Ahogy az érkező Vitray is kommentálta: „az én pályám, amiről mesélni fogok, az önök szeme előtt zajlott.” S valóban a felelevenített apró momentumokra, tévéhősökre, egykori közéleti személyiségekre szinte mindenki emlékezett.

Egy harapásnyi népszerűség

A beszámoló mégis olyan eseménnyel indult, amelyről nem sokat lehetett hallani: Vitray első, 1960-as külföldi tudósítása került terítékre. A tévé akkor már stabil riportere ekkor mehetett először külföldre, igaz, első lendületből csak Pozsonyig juthatott. A közvetítendő mérkőzés sem ígérkezett világszenzációnak, a Brighton Tigers nevű kanadai hokicsapat csapott össze a csehszlovák válogatottal, ám idehaza akkor még nem volt felkapott a jégkorong, így sokan ültek izgatottan a képernyők elé.



Vitray nevetve mesélte, hogy ő is abszolút amatőrnek érezte magát a műfajban, ugyanis még a sportág szabályait sem ismerte, de a gólokat azért igyekezett észrevenni. Az élet azonban megtréfálta a vakmerő riportert, hiszen egyszer csak a kanadai kapus megharapott egy angol játékost, így a mérkőzés (és Vitray külföldi riporteri karrierje) véget érni látszott. Szerencsére hamar kiderült, hogy csak a kor igényeinek megfelelően megrendezett botrányról van szó, így a fiatal kommentátor tovább tudósíthatta az általa sem értett hokimeccset.

A bohókás sztorit újabb külföldi anekdotázás követte, a garmisch-partenkircheni Műkorcsolya Európa-bajnokság. Az esemény Vitray életében is meghatározó szerepet játszott, hiszen az itteni közvetítései nyomán vált országosan ismertté, sőt meglepően népszerűvé, mai szóval sztárrá. A sportág és a televíziózás hőskorszakában még húsz percig is eltartott, míg egy-egy korcsolyaszám után lajtoskocsikkal megújították a jeget, és közben bizony Vitraynak szóval kellett tartania a nézőket (nem volt reklámblokk, vagy filmajánló!). Ő ki is használta a lehetőséget, és beszámolt a magyar átlagember számára elérhetetlennek tűnő német valóságról, sok ezer nézőt szegezve ezzel a tévék elé.

Bulvár régen és most

Az innen-onnan felidézett riportersztorik után képet kaphattunk arról is, hogy miként ment a műsortervezés a hetvenes évek derekán. Ne higgyük, hogy mindenható producerek milliókért profi cégektől rendeltek volna tévéshowkat! Vitray és rajongói köre (az úgynevezett Vitray-stúdió, Balóval, Rózsával) az állami tévé ebédlőjében ötletelt a szakmáról, és az újítási lehetőségekről két kártyaparti között. Ilyen spontán kalandnak indult a Csak ülök és mesélek is, amelynek külső riportjaiból archív felvételek segítségével kaphattunk ízelítőt. A bemutatott részben Vitray egy Indiába készülő magyar fakírt faggatott, és ez jó apropót kínált arra, hogy bemutassa, mivé is vált az akkori bulvár. S tényleg, bár semmi mesterkélt szenzációhajhászás nem volt a felidézett riportban, ötször olyan érdekfeszítőre sikerült, mint a Fókusz bármelyik adása.

Az est második fele épp ezekről a párhuzamokról szólt, hogy a televíziózás szebb, jobb, értékesebb lett-e a fenenagy kínálat, és a rohamléptékű technikai fejlődés révén, avagy sem. Első gondolatként Vitray leszögezte, hogy azért válhatott műsorrá több, akkor vadnak tartott elképzelés, mert a tévé vezetői sokkal kezdeményezőbbnek bizonyultak kései utódaiknál. Sőt, az átkosban volt lehetséges az is, hogy egy szilveszteri esztrádműsorban olyan sztárok lépjenek fel, mint Gina Lollobrigida, vagy népszerű külföldi sorozatok főhősei. (Ma hasonló showkban huszadrangú popsztárok, és körülajnározott senkiket kapunk díszcsomagolásban.)

Szó esett arról is, hogy ma már a Színművészeti Egyetemen sem tanítják a nebulókat helyesen beszélni. Intonációjukat, hanghordozásukat, kiejtésüket még csak-csak formálják, ám beszédhelyességet nem okítanak nekik. Különben is, rohamtempóban változik a nyelv, elmélkedett Vitray, felidézve a Társulat legutóbbi műsorában Alföldi Róbert ledorongoló véleményét, amelyet az egyik sztárjelöltnek szánt: „Te tök ne gondolj arra, hogy énekesnő leszel!”

Jön Szálasi, de nem jön be

A kollektív nosztalgikus aranykor-idézésbe némi üröm is vegyült, amikor egy magát pszichológusnak tituláló hallgató Vitray Tamás egy vélt riporteri kudarcára kérdezett rá. Eszerint egy Páger Antallal készített mélyinterjú során nem sikerült kicsikarnia a színészóriásból egy vallomást a nyilashatalomhoz fűződő egykori viszonyáról. Vitray azonban szemmel láthatóan mind az esthez, mind Páger emlékéhez méltatlannak vélte a célzott kérdést, és megvédte egykori interjúalanyát. (A színész szerinte csak a körülötte állók hatására üdvözölte karlengetéssel Szálasit.)

Zárókép

Bár az est nem nyúlt éjszakába, hiszen Vitraynak sietnie kellett fogadott lánya, Fonyó Barbara operaszereplését megnézni, sokat tanulhattak belőle a jelenlévők. Nem is az eddig nem hallott, jópofa történetekből, hanem abból a példás, úttörő munkából, amit Vitray Tamás és társai végeztek a televíziózás hajnalán, igencsak szerény technikai feltételek mellett. Ezek alapján megkockáztathatjuk, hogy talán nem a hipermodern infrastruktúra az, amitől jobb, szebb és hitelesebb lesz egy tévéműsor, hanem az a készítői hozzáállás, azok az emberi értékek, amelyek sajnos ma már csak nyomokban lelhetőek fel.