Avar azzal kezdte a beszélgetést - mely műfaját tekintve jobban hasonlított egy élvezetes élménybeszámolóhoz, mint párbeszédhez – hogy az amerikai elnökválasztás mindig nagyon megzavarja a világot, pedig jó ideig tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik, csak megy a nagy felhajtás. Aztán Bushra tért át: „A napokban éppen azt számolgattam, hogy a világon szinte egyetlen olyan főváros sincs, ahol ne várnák, hogy Bush végre menjen.” – Mondta Avar, majd finoman bevallotta, hogy ő maga sincs meggyőződve arról, hogy az ifjabb Bush lenne minden idők legjobb elnöke: „személyesen is nagyon rossz véleménnyel vagyok Bush képességeiről, lehet hogy még Reagan -nél is butább.” Ezután a pályát sportriporterként kezdő, majd előbb színészként, később politikusként folytató, 40. elnökről mesélt egy anekdotát Avar: „Amikor Reagan Mubarakot (1981 óta Egyiptom elnöke – a szerk.) látta vendégül, remekül elbeszélgettek, Reagan lenyűgözően elemezte a közel-keleti helyzetet, majd amikor vendége kiment a mellékhelyiségbe, akkor megkérdezte a mellette állókat: Egyébként ki is ez az ember?”



Ezzel a történettel azt kívánta szemléltetni Avar, hogy bár Reagan elég együgyű volt, de ami ahhoz kellett, hogy az amerikai elnök szerepét, jó színész módjára eljátssza, azt betanulta, illetve álltak mellette olyan kiváló tanácsadók, akik az ifjabb Bush mellett nem. Ezzel pedig át is terelődött a beszélgetés a Bush éra egyik legnagyobb kudarcának tekintett iraki háborúra. Avar véleménye szerint ezzel a háborúval mondott teljes csődöt a Bush-féle vezetés, mert belevezette szövetségeseit is egy meglehetősen kétes kimenetelű háborúba, amit sokan nem tudnak megbocsátani neki. A csőd abban is megmutatkozott, hogy még maga Colin Powell is meggyőzően állította 2003-ban, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak. Ez azért fordulhatott elő, mert a tanácsadók, beleértve a titkosszolgálatot is, alaposan megvezették az Egyesült Államok irányítóit Bushostúl, Powellestül, mindenestül. Avar szerint már az egy nagy hiba volt, hogy Afganisztánban futni hagyták Ladent, és az ő felkutatása helyett Irakra helyeződött a hangsúlyt. Hozzátette, hogy „Hussein egy ketrecbezárt majom volt” teljesen fölösleges volt a megtámadása, és a háború legnagyobb haszonélvezőjévé éppen Irán vált, azáltal, hogy Irakot „kiiktatták” a térség meghatározó államai közül. „Irakban mindent felforgattak, de semmit nem raktak helyre.” – Zárta az Irakról szóló eszmefuttatását Avar, majd megjegyezte: most úgy tűnik, hogy mindenki egyetért a kivonulással, de ez őszig változhat, és akkor kiemelt szerephez juthat az iraki kérdés az elnökválasztás során. Szembekerülhet ugyanis egymással a klasszikus republikánus-demokrata felfogás, vagyis a republikánus: „mi hiszünk Amerikában, Amerikának nyerni kell” kezdetű háború mellettiség, és a demokrata: „a béke pártján állunk” – féle defetizmus.



Ezt követően átterelődött a diskurzus az elnökjelöltekre, de ahogy az egyelőre a médiában is tapasztalható, elsősorban a demokrata jelöltekről esett szó. Avar megjegyezte, hogy Obamának – akinek az egyik fő támogatója Soros György – nem sok esélye van arra Hillary Clintonnal szemben, hogy a demokraták jelöltje legyen. Nem azért esélytelen, mert fekete (édesapja kenyai származású), hanem mert közvetve nem tisztázott arab kapcsolatokkal rendelkezik, amit sok választó mellett például Izrael sem néz jó szemmel. Ezzel szemben Hillary olyan, mint egy nyitott könyv, külpolitikájában a férje által is folytatott óvatosságot, kiszámíthatóságot képviselné. Emellett Avar szerint Hillarynek az élete a politika, ezért is találtak egymásra Billel, és a televíziós megnyilvánulásokból is az látszik, hogy ő a legfelkészültebb jelölt. A médiában való szerepléseknek Amerikában hagyományosan döntő szerepe van a választások végkimenetelét illetően, márpedig Hillary ebben nagyon profi.
Azért profi, mert férjéhez hasonlóan számos réteghez szólni próbál, így sokszor nagy egészében a kívülállók számára unalmasak a beszédei, mégis hatásosak, mert közvetlenül érintik az embereket, ilyen volt például az, amikor a gyereküket egyedül nevelő anyákat szólította meg. Sokak számára rendkívül unalmas beszéd volt, de az egyedülálló anyákat biztosan megnyerte vele. De az is profizmusára vall, hogy mindig nagyközönség előtt beszél, így egészen más hatást érhet el, mint egy szűk körben (Itt hozta fel Avar példaként a Gyurcsány-beszédet: „Ha Gyurcsány nem a pártja előtt, hanem az egész országnak címezve mondja az őszödi beszédet, és a „hazudtunk” helyett azt használja, hogy ámítottuk magunkat reggel, délben, meg este- akkor egészen más lett volna a hatása”). Clintonné esetében az egyetlen kérdés - amit ellenzői hangoztatnak is – hogy nő létére hogyan lesz képes elvezetni a világ legnagyobb hatalmát.