Harminc éve hunyt el Palló Imre

A székelyföldi Mátisfalván született 1891. október 23-án, apja földműves volt. Kezdettől fogva énekesnek készült, s a nótás kedvű család a szűkös anyagi körülmények ellenére mindenben támogatta, apjának csak egy kikötése volt: szerezze meg a jogi diplomát is. Ennek a kérésnek eleget is tett, igaz, nem siette el, majdnem hatvanévesen lett jogi doktor. Kolozsvárról negyvenöt koronával a zsebében indult el Budapestre, ahol egy évig a Statisztikai Hivatalban dolgozott, majd felvették a Zeneakadémiára.

Az első világháború idején katonaként lett az operaház tagja, 1917-ben debütált a Parasztbecsület Alfiójaként. 1925-ben látta-hallotta őt ebben a szerepben az épp saját társulatával turnézó Mascagni, s nyomban leszerződtette. Palló két évig járta velük a világot, nagy sikereket aratott, közben új szerepeket tanult meg és énektudását tökéletesítette.

A Magyar Állami Operaház tagja volt haláláig, 1934-ben lett örökös tag. Több mint száz nagy baritonszerepet énekelt, magyar színpadon ő volt az első Falstaff és Simone Boccanegra. Énekelte Figarót (Rossini: A sevillai borbély), Luna grófot (Verdi: A trubadur), Posa márkit (Verdi: Don Carlos), Escamillót (Bizet: Carmen), Scarpiát (Puccini: Tosca), életművének legfontosabb része azonban a magyar zenével való kapcsolata volt. Kodály egy ízben "a magyar népdal mesterdalnokának" nevezte, őt kérte fel dalainak tolmácsolására és neki ajánlotta népdalgyűjteményének több füzetét.

Palló volt az első Háry János és a Székelyfonó első Kérője. Egyik résztvevője volt Bartók Cantata Profanája ősbemutatójának, elénekelte a Bánk bán szinte minden férfiszerepét, beleértve az egyenesen az ő számára baritonra átírt címszerepet is. Operettekben is játszott, a Szibill nagyhercegének megformálásáról elragadtatással írt a korabeli kritika. Hangban, énektudásban és színészi jellemábrázolásban képes volt azonosulni a megszemélyesített figurával.

Művészete csúcsán volt, amikor 1967-ben nyugdíjba vonult, színpadtól és közönségtől a János vitéz Bagójával búcsúzott. Még tizenegy évet élt, Budapesten halt meg 1978. január 25-én. Nem csak saját korának, hanem az egész magyar operajátszásnak kivételes művészegyénisége volt, népszerű, sikeres baritonista, akit a közönségen és a kritikusokon kívül a pályatársak megbecsülése és szeretete is körülvett. Művészi munkájának elismeréseként 1950-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, a kiváló művészi címet 1951-ben kapta.