Nem kaptuk meg a a kutyák gyógyítására, lakhatására, élelmezésére való támogatást, a működésünk fedezetét: az állampolgárok adó 1%-ának felajánlott összegét.
Minden (a privát is) tartalékunk kimerült.
2007-ben, a törvény betűit szó szerint véve – azok a szervezetek jogosultak 1% fogadására, akiket a bíróság 2005. január 1-jét megelőzőn nyilvántartásba vett - 1%-ot gyűjtöttünk.
Az APEH azt közölte, nem vagyunk jogosultak a nekünk ajánlott közel 15 millió forintnyi összegre, mivel a bíróság azon végzése, amely az egyesület nyilvántartásba vételét rendeli el, 2005. január 3-án emelkedett jogerőre. Az APEH szerint ezt a dátumot kell figyelembe venni, és nem a közokiratnak minősülő bíróság által kibocsátott nyilvántartásba vételi kivonaton szereplőt, amely azt igazolja, hogy a bíróság az egyesületet 2004. december 8-án vette nyilvántartásba. Természetesen bírósághoz fordultunk az APEH elutasító határozatának felülvizsgálatát kérve.
A Bíróság 2007. december 20-án kelt végzésében úgy ítélte meg, hogy egyesületünk jogosult a felajánlott adó 1%-okból származó összegre. Indokolásában arra tért ki, hogy a törvény mindenütt a "nyilvántartásba vétel" időpontját használja, és nem is említi végzés jogerőre emelkedését.
Reménykedtünk abban, hogy az APEH elfogadja a bíróság álláspontját, de nem így történt, fellebbezést nyújtottak be.
Újabb legalább 60 nap, míg kiderül, a Lelenc Kutyamentő Egyesület a polgárok adóforintjainak felajánlását megkapják-e.
A kérdés számunkra az, mi mit tegyünk, mit tehetünk egyáltalán.
Miből lássuk el addig is a 60 kutyát?
Sok kérdést felvet az állatvédelem pénztelensége: ki "állítja" elő a százezernyi gazdátlan ebet? Ki gondoskodjék róluk? Ki vállalja/képes vállalni a gazdátlan ebek sorsának egyengetése kapcsán felmerült anyagi terheket? Sokan legyintenek, nem az ő dolguk az állatok segítése. Párhuzamot vonnak más, éppígy segítségre szorulókkal - emberekkel, gyerekkel, betegekkel és meggyőződésük, hogy kizárólag ők a támogatandók, elítélik azt, aki állatra költ, miközben emberek sínylődnek.
És van, aki belátja, tarthatatlan állapot a kóborló ebek utcán hagyása, szörnyülködik a gyepmesteri telepekre bekerülő nagy számú eb láttán, sírva telefonál, ha elgázolt kutyát lel - és kiosztja a feladatot: maguk az állatvédők, menjenek érte. Ha elmondjuk, éppoly civilek vagyunk, éppúgy van hivatásunk, munkánk, családunk és éppúgy nincs pénzünk adott jószág ellátására, mint a telefonálónak, akkor jön a dühödt kérdés: minek vannak maguk?
Hogy segítsünk, ha tudunk. Most nem tudunk. Most a már gondozásunkban levő 60 ebet sem tudjuk, miből fogjuk ellátni.
