Az elűzött művész

A címbeli múlt idő fájdalmasan időszerű, hiszen a nyugati világban legismertebb kortárs magyar festő 2007. december 26-án távozott az élők sorából, Párizsban. A nyugati jelző azt mutatja, hogy mi nem vagy alig ismertük azt az alkotót, akinek legsikeresebb időszakában lábon, azaz a festőállványról keltek el művei, nem ritkán akkor, amikor még el sem készültek. Ha a festő életttörténetét nézzük, nem csodálkozhatunk azon, hogy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor berobbant a világ képzőművészetének élvonalába, agyonhallgatták a hazai művészettörténészek. Sándorfi István szülei ugyanis disszidáltak 1956-ban.

A tehetséges fiú első rajzait abban az évben, nyolcévesen készítette. Kispesti lakásuk ablakából nézte, ahogy az orosz tankok bevonultak Budapestre. A rajzok a harckocsik ellen küzdő forradalmárokat ábrázolták. Annyira jól sikerültek, hogy édesanyja el is rejtette mindet, attól tartva, hogy valaki esetleg leleplező eszköznek tekinti őket. Volt oka a félelemre, mert a háború után egy magyarországi tőkés nagyvállalatnál dolgozó, és emiatt 1950-ben koncepciós perbe fogott, majd kémkedés miatt elítélt édesapát csak napokkal előbb engedték szabadon. Természetesen azonnal elhagyták az országot. Előbb német, majd francia földön telepedtek le.

Tizennyolc éves volt, amikor iskolai rajzaiból megrendezték első kiállítását egy párizsi galériában. A tollal rajzolt portrék egyedi (saját kifejlesztésű) technikával készültek, fényképszerű alkotások benyomását keltették.

Alkotói pályájának első évtizedében meghökkentő, többek között belekről festett csendéleteket vitt vászonra. Az is különös jellemzője volt, hogy 33 éves koráig szinte kizárólag saját magát használta modellnek. Ezzel kizárt az alkotás folyamatából minden külső zavaró tényezőt, beleértve a modellt is. Műterméből még a természetes világítást is száműzte. E korszakában képein gyakran kifacsart, megkötözött tagokkal, torzóként, bekötött szemmel, avagy oda nem illő tárgyakkal - fültisztítóval, zsinórral, melltartóval megrendezett testhelyzetben ábrázolja önmagát.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején színvilágát a kék és a lila illetve ezek hideg kombinációi uralták. A nyolcvanas években egyre több kéz- és lábrészletet, valamint csendéletet készít a művész, amelyen meghökkentő motívumokat - agyvelőt, csirkefejet, haltetemet - alkalmazott. Ebben az időszakban is, mint egész pályáján folyamatosan, kísérletezett, javította technikáját, jobban törődött a részletekkel. Igen fiatalon, már 1973-ban a Párizsi Modern Művészetek Múzeuma (Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris) állította ki alkotásait, ettől kezdve híres nyugati galériák versengtek Sándorfi István munkáiért. Például Koppenhága, Róma, Párizs, München, Brüsszel, Bázel, New York, Los Angeles és San Francisco nagy galériái adtak helyet Sándorfi István műveinek.

Akkoriban az önarcképek mellett már egyre gyakrabban festett női aktokat és csendéleteket, amelyek 1988-tól festményei fő témájává váltak. Modelljei gyakran saját lányai voltak. A leplekbe burkolt női testek mellett szokatlan tárgyak - játékrepülő, kékre festett üvegű napszemüveg, madártoll - tették próbára a nézők asszociációs képességeit. Csendéletein azonban a visszataszító tárgyak helyett már főként palackokat és gyümölcsöket - almákat, narancsokat, barackokat, körtéket - ábrázolt, amelyeken festékfoltok vagy festett motívumok láthatók. A képek háttere semleges fal, vagy papírkarton, ám ezeken a legfinomabb repedéseket is aprólékosan megfestette.

Első magyarországi kiállítását 2006-ban, napra pontosan ötven évvel Magyarországról történt távozása után nyitották meg Budapesten. A következő év tavaszán került sor első gyűjteményes kiállítására Debrecenben. Az óesztendő végén súlyosbodó betegsége, majd egy párizsi kórházban bekövetkezett halála rangos művészi pályát tört derékba.

Gőz József