Szerencsére nem a Mammut valamelyik popkornszagú vetítőtermében került bemutatásra Mundruczó Kornél új filmje, ám az akkreditáláshoz végig kellett vágnia magát az embernek a fél áruházon, hogy aztán a tikettel a birtokában átsétáljon a közeli Millenáris Teátrumba, ahol a szakma kis és nagyobb arcai a megélhetési újságírók gyülevész hadával fészkelődve várták a 110 percesre kalibrált opusz vetítését.

Röpke 10 perces késéssel, jó kétharmados ház előtt kezdődött a film, melynek előtörténete (ez a film nem az a film, amelyet eredetileg akartak forgatni a romániai Duna-deltában, mivel azt a munkát keresztbe verte a kiszemelt főszereplő, Bertók Lajos halála), az alkotók névsora, a filmzene szerzőjének, a főszerepet is játszó Lajkó Félixnek a személye feltétlenül felkelthette a szakma érdeklődését. Szándékosan nem nagyközönséget írtam, mivel a mozilátogató magyarok túlnyomó többsége inkább a „kardozós-baszós”, autósüldözéses, robbantós filmekre szocializálódott, márpedig a Tarr Béla szakmai tanácsaival felkészített Munduczó egyáltalán nem az ilyen produkcióiról ismert.



A film tehát kellemesen lassú, bár az említett Tarr tempójához képest kifejezetten gazdag felpörgetett jelenetekben. Néhány feleslegesen kitartott képet leszámítva nincs baj a ritmussal, azonban a kiváló muzsika még az inaktív képsorok alatt is továbbkíséri a nézőt.

A helyszín tehát a Duna torkolatvidéke, bár a címet leszámítva egyetlen konkrét földrajzi utalás nincs Romániára, talán a kocsmai fizetésnél a kezekben látható bankjegyek hajaznak a román valutára, igaz, lejt már több mint 10 éve nem szorongattam a kezemben.

A főhős (Lajkó Félix) jó harmincasként egy halom pénzzel a zsebében érkezik sok-sok év (évtized?) elmúltával haza szülőfalujába, ahol anyja (Monori Lili), édes húga (Tóth Orsi) fogadják, de némiképp bezavar a képbe anyjának jelenlegi élettársa (Gáspár Sándor), aki kezdettől fogva gyanakvó elutasítással viszonyul a tékozló fiúhoz, akinek előéletéről, vagyonosodásáról vajmi keveset tudhatunk meg. Részint azért, mert a rendező maga sem tartotta fontosnak ezen információk közlését, részint, mert a különben jól játszó Lajkó artikulációs bázisa nem teszi lehetővé, hogy ritka megszólalásait megérthessük.

Lajkó édesanyja hozzájárulásával beveszi magát régen elhunyt apja folyóparti nádkunyhójába, hamarosan nagyobb tétel fát vásárol, majd önkezével nekilát a vízre egy hosszú mólót építeni, amelynek végében egy cölöpökön nyugvó faház építésébe kezd. Mindehhez segítségére lesz huszonéves húga, aki a törékeny, ám rendkívül energikus Tóth Orsiban ölt testet, aki cipel, kalapál, vacsorát főz, néha rákérdez frissen megismert bátyja korábbi életére, ám a lajkói válaszokból fent említett okokból jóformán semmi sem tudható meg.

Az első drámai szituációt az adja, hogy a lány végérvényesen bátyjához akar költözni, amit állítólag nem néz jó szemmel a helyi közösség, valójában csak a mostohaapa, Gáspár Sándor félti a „család jó hírét”, és ellenzi a költözést, majd miután rájön, hogy képtelen megakadályozni a testvérek összebútorozását, egy szépen fotografált távoli képsorban megerőszakolja a szakadár nevelt lányt. Ez, persze, a világ legtermészetesebb történése, apa és mostohalánya közti kapcsolatba bizonyos közösségekben eleve belekódoltatik az abúzus lehetősége is, ha az időnként bevágott falusi kocsma közönségét megkérdeznék az esetről, jó eséllyel számíthatnánk a Gáspár-nevelőapa-kocsmáros-Sándor tettét helyénvalónak ítélő véleményekre.

A két testvér csak a lány felépülése után talál egymásra, a kibontakozó testvéri szeretetet kiegészítve egy immár mélyebb lelki, szexuális szállal, amiben – különösen az előzmények ismeretében – semmilyen kivetnivalót nem talál az egészséges lelkületű szemlélő. A vérfertőző kapcsolat valójában az egyetlen őszinte érzelmeken nyugvó emberi viszony a film mikrovilágában. Egy olyan elvadult, szép emberi gesztusoktól mentes környezetben, amelyben a film játszódik, eleve kudarcra van ítélve minden olyan útkeresés, ami teljes és felemelő, ami más, mint a „piszkos, gatyás, bamba” többség elfogadott működése.



A végkifejlet képi és verbális kifejtését nem részletezem, de annak ellenére, hogy Mundruczó a filmet követő beszélgetésen kihangsúlyozta, hogy nem a forgatási helyszínül választott Duna-deltatorkolat vidékén élő emberek életéről szólt a filmben, mégis jól ráismerhetünk a jellegzetes balkán-magyarországi viszonyokra, életképekre és karakterekre.

Visszatérve a bevezetőben írtakra, egyáltalán nem volna meglepő, ha a film akár rendezői, akár operatőri, akár színészi, akár zeneszerzői kategóriában díjat nyerne, mert azon túl, hogy egy létező társadalmi problémát mesél el egyszerű, sallangoktól mentes módon, lenyűgözően harmonizálja a gyönyörű természeti táj és a külső-belső emberi történések kapcsolatát.

Delta-fotók: Pfeffer Attila