Egy gentleman klarinéttal
A fiatal muzsikussal egy kellemes mexikói étteremben beszélgettem. Két falat tortilla közt szó esett a művészlét minden bájáról és bajáról. A mindig elegáns - aki látta már játszani, tanúsíthatja -, igazi úriemberként ismert zenész készségesen mesélt pály
2008. február 11. hétfő 10:28 - Mohai Szilvia
Fritz József Gene Kelly és Fred Astaire filmjeiben találkozott először a „swing-érzéssel”, de igazán Benny Goodman volt az a művész, aki felkeltette érdeklődését a jazzklarinétozás iránt. A zenész halálának huszadik évfordulóján Salute to Benny Goodman című lemezével tisztelgett előtte. Tavaly év végén pedig megjelent legújabb anyaga Salute to Henry Mancini címmel, amellyel a többek közt a Rózsaszín Párduc-sorozat zenéjét megálmodó zeneszerzőnek állít emléket. Új lemezén az Amerikából hazatelepült legendás vibrafonossal, Tommy Viggel játszik; a két zenész közt a mintegy negyven év korkülönbség ellenére tökéletes az összhang, amit fellépéseiken mindenki tapasztalhat. A zenészhez - aki nemrég ünnepelte harmincadik születésnapját - azok a jazzmuzsikusok állnak a legközelebb, akik a mesteri technikát és azt a bizonyos nehezen meghatározható jazz-érzést tökéletesen tudták egybecsiszolni. Így vált számára az egyik legnagyobb kedvenccé Buddy DeFranco, Gabriele Mirabassi vagy Oscar Peterson. Fritz József több zenekarban is játszik párhuzamosan, többek közt a nevét viselő Joe Fritz Bandben vagy a Freemen Bandben.
Mikor kezdtél zenélni? Tizenkét évesen kezdtem el klarinétozni, négy év hegedülés után, amihez szörnyű tehetségtelen voltam. Szerencsére a szüleim megengedték, hogy abbahagyjam, amennyiben választok egy másik hangszert. Így esett a választásom a klarinétra. Esti gimnáziumba jártam, utána a jazz tanszakra szerettem volna, de aztán mégsem így történt. Magánúton tanultam, Balogh József, Pap József és id. Herrer Pál tanítványaként, akik zeneileg és emberileg egyaránt példaképeimmé váltak.
Miért döntöttél úgy, hogy zenész leszel? A zene olyan, mint egy vírus. Megtámadja az embert, és többé nem lehet tőle szabadulni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert művészetkedvelő, félig-meddig zenész famíliát tudhatok magam mögött (nagyapám hegedült, édesapám klarinétozott), így mindig támogattak céljaim elérésében, sosem erőltették, hogy „rendes szakmát” válasszak, így azzal foglalkozhattam és foglalkozhatom most is, amihez kedvem és tehetségem van. Sok jazzt hallgattam otthon gyerekkoromban, nagyon megszerettem, így ennél a stílusnál kötöttem ki.
Mennyire népszerű ez a stílus a közönség körében? Az utóbbi években a jazz nem kap akkora szerepet a médiában, mint más zenei stílusok. Ennek ellenére úgy hiszem, szeretik az emberek; nem csak a zeneértők, a laikusok is. Nézik a tévében a Fred Astaire-filmeket, nagyon tetszik nekik, annak ellenére, hogy néha nincsenek is tisztában vele, hogy amit hallanak, az jazz. Több irányzata van ennek a stílusnak, Magyarországon inkább a modern jazz az, amit jobban ismernek és szeretnek az emberek, így nagyobb népszerűségnek örvend, mint a klasszikus jazz.
Milyen zenét hallgatsz, ha épp nem játszol?
Mindent meghallgatok, ami jó. Nagy hanglemezgyűjteményem van otthon, roskadoznak alatta a polcok. Szeretem a klasszikus zenét, a funkyt, a bluest és a prózai lemezeket.
Külföldön is zenélsz? Igen, legalább annyit, mint itt, Magyarországon. 1998 és 2006 között Európa szinte minden országában megfordultam. A legemlékezetesebb élményem az Oslói Jazzfesztiválhoz kötődik; nagyszabású rendezvény volt, tizenhat helyszínen folytak a koncertek.
Milyen lemezeken hallhatunk?
Több mint huszonöt lemezen játszom, ebből négy saját, a többin vendégművészként működöm közre. Játszottam már Cseh Tamással, Vukán Györggyel, valamint a 6:3 című film zenéjének készítésében is részt vettem.
Végezetül megosztanál az olvasókkal egy humoros történetet, mely zenész pályafutásod alatt történt veled? Természetesen; ezekből nincs hiány. Egyszer egy zsidó esküvőre hívtak zenélni beugróként, ugyanis a klarinétosuk nem tudott elmenni. Jiddis tánczenét kellett játszanunk, amiben nem mozgok annyira otthonosan. A helyszínen kiderült, hogy ezzel mind a négyen így vagyunk: a többiek is helyettesként jöttek, a dobos például eredetileg az Amorf Ördögök nevű rockzenekarban játszik. Gondoltuk, lesz, ami lesz; kottákat kaptunk, így katasztrófa csak nem történhet. Mindent beleadva játszottunk; a végén oda is jött hozzánk a rabbi és gratulált. Azt mondta, nagyon tetszett neki minden, bár jó lett volna, ha játszunk egy kis zsidó zenét is.