„Ha én valami múltszázadbeli literátor lennék, azzal kezdeném az egészet, hogy 1879. július 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskunfélegyháza fölött. De hát én amolyan gyalogjáró ember vagyok, Móra Ferenc se szokott kacérkodni az üstökössel, éppen ezért egyszerűen bejelentem, hogy az említett napon nagy volt az öröm Félegyházán a Daru utcában, mert Móra Mártonnak a felesége, Juhász Anna egészséges fiúgyermeket szült, akit Ferenc névre kereszteltek. Gazdagszívű, szegény szűcs volt Móra Márton, tömérdek gonddal-bajjal nevelte föl kis családját. […] Nagyon jámbor elemista lehetett, mert Horváth tisztelendő úr a tízéves fiút el akarta vinni Kalocsára a jezsuitákhoz, hogy egy új Pázmány Pétert faragjanak belőle... Az édesanyja már kimosta ingeit, megfoltozta ruháit a fiúnak, de mire a nagy nap hajnala fölvirradt, holtan találták Horváth tisztelendő urat a parókián.” Így emlékezett rá Juhász Gyula. Valóban jó tanuló lehetett, mert az is maradt. Folyamatosan képezte magát, bár irodalmárként indult, mégis természettudományos téren végezte el az egyetemet. Földrajz-természetrajz szakon szerzett tanári diplomát, miközben korrektorként dolgozott a Magyarország című lapnál.

Régészként nemzetközi elismertségre tett szert, barátságba került Gordon Childe-dal. Tudományos igényű és tudomány-népszerűsítő írásai a régészet és történettudomány, muzeológia mellett kiterjedt a növénytan, néprajz és nyelvtudomány területére is. Magáról írta Félbenmaradt egzisztencia című díszdoktori köszönőbeszédében: „Egy huszonhárom éves ifjúból, aki így eltékozolta életét… (értette ezalatt azt, hogy egyetemi évei alatt mindenféle tudományba belehallgatott) nem lehetett más, csak író vagy múzeumigazgató. És lett belőlem mind a kettő, de egyik minőségemben sem komolyodtam meg. Az egész életem abban telt el, hogy magános kis sajkámon, melyet soha nem kötöttem senki nagy hajójához, hol ide, hol oda csapongtam a két part, a tudomány és a szépirodalom közt.”



Mindössze egy-két évig tanított, utána a Szegedi Naplónál helyezkedett el. Tollát vitriolba és balzsamba párhuzamosan márthatta, mert mesterévé vált a diplomatikus humorral finomított éles írásoknak, legyen a tollhegyre tűzött az áltudomány és képviselői, vagy az úri Magyarország korrupt közélete. Karcolatainak remek volta Mikszáth hasonló, humorral tompított hegyű bök-glosszáival említhetők együtt. Politikai állásfoglalása határozott volt, és mibenlétét legszemléletesebben a furán hangzó népi liberális jelzővel lehet körülírni. Azon kevesek közé tartozott, akik újságíróként sem szegődtek el az első világháború idején az ujjongók táborához. Móra írta október 30-án a Szegedi Nemzeti Tanács fölhívását és a november 2-án összehívott rendkívüli közgyűlésen felvetette a népköztársaság kikiáltását. 1919. áprilisában Memento című vezércikkéért távoznia kellett a Napló főszerkesztői székéből. 1922-től a szabadkőműves Világ munkatársa, nem véletlenül, maga a Szegedi Nagypáholy tagja.

Még mielőtt vörösre mázolnánk szegény Mórát – mint arra a Hannibál feltámasztása című regényének cenzúrázott kiadásában történt is kísérlet – meg kell jegyeznünk: a rá jellemző kegyetlen-kedélyes iróniával ütötte ahol tudta, magát a proletárdiktatúrát is. A regény – amiből Fábri Zoltán készített 1956. októberében bemutatott filmet – kalandos története példázza legjobban Móra politikai beskatulyázhatatlanságát. Életében meg sem jelenhetett, annyira sértett minden politikai oldalt. 1949-ben, folytatásban jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, rengeteg kihúzott és majd ugyanannyi beleírt résszel. „Feleségemnek archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakában, hogy azzal verték a bolsik agyon szegényt” – írta Móra 1924-ben. Így jelent meg egy negyed századdal később: „ ...akkora aranykereszt lógott a nyakában, hogy elég volt hordani neki.” Bár sose volt híve a Horthy-korszak politikájának, annyi rosszat írt csak ebben a műben a vörösterrorról és a Szovjetunióról, hogy a cenzor nem egyszerűen kihúzta azokat, de dicsérő mondatokat rakott a helyükbe. Sőt, több helyen stilisztikailag is belerondított Móra soraiba, ami a legfelháborítóbb ízléstelenségek és nagyképűségek egyike lehet a magyar irodalomban. 1924-től kezdődően Feleky Géza, a Világ főszerkesztője hogy-hogy nem, egy egész évtized hosszáig „elkeverte” a művet. Később Roóz Dezső menekítette mind magát, mind a kéziratot a nyilasok elől. Aztán sokáig csak a cenzúrázott változat volt elérhető, amíg elő nem került egy barna boríték. Nem egyedül a Hannibállal járult hozzá a magyar filmművészethez. Szőts István hasonló cenzúrázások közepette, több rendszer által visszadobva-megváltoztatva forgatta le az Ének a búzamezőkről adaptációját. 1943-ban az orosz és magyar paraszt kézfogása miatt nem engedték a filmet, ’47-ben már a magyar paraszt földhöz való ragaszkodása és magyar katonák pozitív ábrázolása miatt nem születhetett meg a mű, úgy ahogy az Emberek a havason rendezője vitte volna filmre Móra regényét.

Mórát a nagyközönség leginkább ifjúsági regényeiből ismeri. Pósa Lajossal való barátsága vezetett ahhoz, hogy az Én újságomnak írjon meséket, ekkor született –többek között – a Dióbél királyfi. Legismertebb ifjúsági regényei a Kincskereső kisködmön és a Rab ember fiai. A Titulász bankója több nemzedéknyi gyermekkel szerettette és ismertette meg a magyar történelmet, olyan hazafiságot nevelve beléjük, amilyen patrióta maga Móra is volt: kiskun-magyar büszkesége sose irányult mások, legfeljebb a hatalmasságok és az iratcsomók mögül a világot igazgatók ellen. A Dél-Alföld szegényparasztjairól szóló írásaiban elismeréssel beszél kiskunról, szlovákról, németről és rácról. A magamfajtának mégis mint példakép jelent a legtöbbet: jótollú újságíró, aki szemtelenül harcba száll a mindenkori nagyurakkal, szkeptikus ismeretterjesztő író és gyakorló régész, amivé magam is szerettem volna lenni. Amikor epekővel megoperálták, kiderült, hogy nagyobb a baj: az író hasnyálmirigyrákban szenved. Az orvosok úgy döntöttek, nem árulják el neki, még más ember epeköveit is megkapta szuvenírként. 1934. február nyolcadikán halt meg. A szegedi városházára felhúzták a fekete lobogót, az egyetem botanikus kertjében kivirágoztattak egy aranyvessző-ágat a koporsójára, amit a szegedi Kultúrpalotában ravataloztak fel.