Szipál Martin és a fények

A fotó lelke a megvilágítás. Szinonimákkal így hangzana ez a mondat: A fénykép lelke a fény. Így mindjárt nyilvánvalóbb az igazsága. A fényképész, Szipál Márton, nemzetközi nevén Martin S. Martin éppen megvilágítása kapcsán ismeri el az elé tett, 60 éve készült kislányportré szerzőségét: "Ezt én csináltam! - kiált fel. Nézd meg - mindenkit tegez és elvárja, hogy visszategezzék - itt a fényt! Apám - császári és királyi udvari fényképész - nem szerette az éles fényt. Ezen mindig vitáztunk. Próbálgattam a megvilágítást, nem tetszett sehogy. Aztán mérgemben úgy belerúgtam a lámpába, hogy leesett róla a szűrő, amelyet apám tett rá. Megvan! Így kell használnom a reflektort, tompítás nélkül. Ez lett az én megvilágításom."

Egy másik fényképen egy hajdani menyasszony, lágy, pasztellfényű megvilágításban. A fotó szélén kidomborodik a felirat: Fotó Szipál. "Na látod, ez az apám műve. Mikori?" Eláruljuk neki a családi legendárium titkát: 1929. "Ez is bizonyítja, hogy nem én készítettem. Négyéves voltam akkor…"
Mindezt egy kiállítása előtti beszélgetésből idéztük, ahová egykori iskolatársakat is meghívott a Szipál Fotó távolba szakadt képviselője.

Az életrajz szinte szokványos. A Szolnokon született fiú apja át akarja neki adni mesterségét, de az utód mást, többet szeretne, mint egy vidéki fényirda, fényképész műhely továbbvitele. Az ötvenes évek Magyarországán ráadásul ez nem is nyugdíjas állás, az egykori magánműtermek szövetkezetté válnak, tulajdonosaik pedig alkalmazottakká. Budapesten mégicsak több lehet a lehetőség. De ott is csak a Főfotó munkatársa lehet, ami már végképp nem neki való. Szipál Márton messzebbre tekint: Müchenben, ahol apja tanult, nagy fotókiállítást szerveznek 1956-ban. Beküldi tíz képét. Október 23-a után szabaddá válik a határ. Barátja rábeszéli: "Menjünk Nyugatra!" Akkori (második) feleségével kézenfogva sétál át a határon, Bécsig meg sem állnak. Másnap az osztrák lapok közlik: a müncheni fotókiállításon a magyarok nyertek. A "magyarok" - ő volt. Ezer dollárt kapott a fotókért, mindjárt jobban érezte magát Nyugaton.

Aztán Amerika, rövid kitérő után Hollywood, saját műterem. Sok sztárt és híres embert lefényképez. Tommy Lee Jones, Leslie Nielsen, Tracy Nelson, Charlene Tilton, Givenchy, Kareem Abdul Jabbar, a kosárlabdázók bálványa. Igaz, kezdetben idősebbeket, akik közül sokan már csak rövid ideig élnek. Ezért rá is ragasztják a rosszmájú kinti magyarok: Szipál, a Hollywoodi Halottak Fotósa…

Tíz évig szerződéses fotósa egy képes világlapnak. Bejárja az egész földgolyót, képtelennél képtelenebb történetek esnek meg vele. Rómába akkor küldik, amikor ott éppen a szőke a divat, csak szőke olasz nőket tudna fotózni. Igaz, Szipál fekete-fehérben dolgozik, de olyan a technikája, hogy nemcsak a szőke haj látszik meg a képen, de például az is, ha valakinek kék szeme van. Végül rábukkannak egy barnára. Kiderül: angol fotómodell. Sebaj, ő szerepel az olasz képeken. Aztán ismét a hollywoodi műterem. Ötszáz dolláros órabérért (legalább egy óra kell neki egy fotóhoz) fényképezi a legnagyobb sztárokat, most már a fiatalabbakat is, Priscilla Presley-t, Timothy Huttont, Margaux Hemingway-t. Igaz, ehhez Rolls-Royce-on kell közlekednie, mert különben csak negyvenet kérhetne.

Aztán megritkulnak az igazán pénzes megrendelők. De a fotózáshoz való viszonya nem változik. 1997-ben, 73 évesen hazajön. Tanít, fényképez, könyvet készít, nagyvilági életet él, kiállít, Budapesten, Szegeden, Debrecenben. A kiállítás kalauza ki lehetne más, mint ő maga?
Minden képhez van megjegyzése. A falon John Wayne. "A feleségét fotóztam az otthonukban. Aztán megjelent ő is, slampos, piszkos joggingban. Megkért, hogy őt is fotózzam le. Ó - kérdeztem - nem lehetne valami jó öltönyben, mint egy dzsentlement megörökíteni? Dühbe jött: Én így is dzsentlemen vagyok. Azt hittem, szájonvág. Micsoda emlék lett volna a nagy filmsztártól…" "S mekkora a kártérítés…" - teszi hozzá valaki a társaságból.

Filmszínésznő portréja. "Csókolt már szájon benneteket egy tábornok? Mert engem igen. Képzeljétek el, ezt a színésznőt tiszti rangban kiküldték a vietnami háborúba, hogy műsort adjon a katonáknak. Vagy kétszer lelőtték a helikoptert, amelyen utazott. Meg is sebesült, többször előléptették hamarosan ezredesi rangot kapott. Amikor hazajött, megkapta a legmagasabb amerikai kitüntetést, és előléptették tábornokká. Na, ő csókolt aztán szájon valamelyik partin." meséli hévvel.

Festő egy pucér modellel. "Ezt még itthon fényképeztem. Húsz perc alatt készült el. Utána a festő megkérdezte: mi a fenét csináltál 20 percig, valld be, hogy a nőt bámultad! Hát idefigyelj! - mutattam a képre. Mit szólnál hozzá, ha ez az ablakkeret a háttérben a füledből jönne ki? Vagy ha a modell melle a festőállvány folytatásának látszana? Vagy ha… elmondtam még neki vagy húsz dolgot, amire vigyáznom kellett a beállításkor. A végén megszólalt: Te, ez a fotózás nehezebb, mint a festés!"

Gyönyörű lány fényképe. "Az ötödik feleségem, (több lányt nem vettem el, nem akartam rekordot csinálni). Tizenhét éves korában ismertem meg, én akkor ötvenkettő voltam. Húsz évig éltünk együtt. Addig, amíg meg nem halt. De az előzőkkel is nagyon jó, baráti kapcsolatban maradtam. Sohasem haragudtunk egymásra."

Aztán véget ér az igazán autentikus tárlatvezetés. Szipál Márton hazatér budapesti lakásába, ahol szintén alkotásai veszik körül. Éli a világát, 84 évesen.

Gőz József