Most jelent meg egy lemezed Amerikában, hogy indult ez az egész?

Az első önálló lemezem 1996-ban jelent meg itthon, aztán egy pár év múlva csináltam egy hasonló anyagot, amelyhez nem találtam kiadót. Ez a rétegzene akkoriban valahogy nem ment; a kiadók csak az üzletorientált produkciókkal foglalkoztak. Akkor azt gondoltam, hogy végül fiókban marad az anyag, de egy floridai haverom, aki épp itt volt Magyarországon, elvitte magával Amerikába, és ott két héten belül talált egy Los Angeles-i székhelyű kiadót, a Hitchcock Media Records-ot - mint a híres filmrendező, de egyébként nem rokonok -, nekik megtetszett az anyag és kiadták. Az egész világon terjesztik, de azt sajnos nem tudom, hogy Magyarországra hoznak-e belőle. Éppen kérdezgették tőlem, hogy lehet hozzájutni a lemezhez; a kiadó azt válaszolta, hogy az oldalukon lehet megrendelni, és csekély postaköltséggel elküldik.

Kimész majd koncertezni?

Ez még a jövő zenéje; ehhez az kell, hogy az anyag elinduljon. Mindenképp szeretnék elmenni koncertezni, hiszen rengeteg fesztivál és klub van, ahol ezt a zenét játsszák, de ez nagyon sok mindentől függ. Az időegyeztetés talán a legnagyobb probléma: ezek a helyek jóval előre dolgoznak, és az Edda is intenzíven koncertezik, ezért nagyon nehéz olyan időszakokat találni, amikor van arra időm, hogy elmenjek mondjuk három hétre. Főképp azért nehéz, mert ha van is egy ilyen háromhetes szünet, az év elején még sosem tudjuk, hogy mikor lesz. Már most tudnom kellene, hogy az év második felében mikor tudnék elmenni ezt az anyagot játszani, de még nem tudom. Most körvonalazódik az Edda-turné, de ennek az időpontja sem fix még.

A lemez címének - Eeshtvon (István) - mi a története? Az amerikaiak nem tudták kiejteni a nevedet segítség nélkül?

Igen. (nevet) Ezen nagyon sokat nevettünk. A lemez címe valóban István. Ez nem túl fantáziadús, én a helyükben más címet adtam volna, de ők azt akarták, hogy ez menjen ki a köztudatba. Viszont az Istvánt ebben a formában magyarosan kint senki sem tudja kiejteni; mondanak mindent, kéket-zöldet, úgyhogy a kiadó részéről valaki kitalálta, hogy írják ezt a fonetikus formát a lemezre, amit ők is ki tudnak mondani. Az ottaniaknak ez érdekes, meg így legalább ki tudják ejteni; mi meg jókat nevetünk rajta - mikor megláttam, leestem a székről. Egy olasz haverom pedig azóta így hív, mindig ezt a megszólítást használja az e-mailjeiben.

A vezetéknevedet ki tudják ejteni vagy az is „elepáj”?

Ejtik azt mindenhogy, elepájnak is, hogyne. De nincs ezzel semmi gond. Még mindig könnyebb nekik, mint egy török ember nevét kimondani.

Több zenekarod is van az Eddán kívül, hogy tudod őket összeegyeztetni?

„Sajnos” könnyű az egyeztetés. Vannak időszakok, amikor az Edda nagyon intenzíven játszik, ilyenkor a többi zenekaromat - mint saját együttesemet, az Alapi Bandet vagy a Jeff Porcaro Emlékzenekart, amely tulajdonképpen egy Toto tributezenekar - meglehetősen hézagosan tudom csak működtetni. A Jeff Porcaro Emlékzenekar ebből a szempontból szerencsés, mert csak havi egy alkalommal játszunk, és az is egy hétköznap, szerda, amikor általában nincsenek Edda-koncertek. Sajnos az elmúlt egy-két évben a saját zenekaromat nagyon rapszodikusan működtettem, mert ott viszont állandó ütközések lettek volna. Azok a rendezvények, amikre el tudtam volna menni játszani, főleg hétvégén voltak, amikor az Edda-bulik is. Játszottam más formációkban is, Muck Ferivel vagy a Besenyő Blues Banddel, most pedig csináltunk egy Whitesnake tributezenekart, nem tudom, minek, ugyanis a Beatricéből Hirleman Bercivel és Vedres Joe-val játszunk együtt benne, akik ugyanolyan elfoglaltak a Rice miatt, mint én. Ezek inkább hobbizenekarok, amelyeket saját szórakoztatásomra csinálok, meg azért, hogy ha véletlenül lenne egy szabadnapom, akkor se unatkozzak.

Fontos a változatosság, azért is működteted ezeket a zenekarokat?

Nagyon fontos, főleg nekem, aki egy igazi zenei mindenevő vagyok. Kisgyerekkoromtól mindenféle zenét hallgattam, egyforma intenzitással, sosem határolódtam be egy műfajra. Ma is ugyanolyan lelkesedéssel hallgatom a rockot, mint a jazzt vagy a klasszikus zenét. Talán ennek is köszönhetem, hogy a mai napig ugyanúgy állok hozzá a zenéléshez, mint régebben, nem csömörlöttem meg vagy égtem ki, ahogy sokan mások. Néhány zenészkollégán azt látom, hogy már csak szükségből veszi a kezébe a hangszert.

Mennyit változott az Edda az elmúlt húsz évben?

Amennyit az ember változik ennyi idő alatt. A világ sem olyan, mint amikor elkezdtük, sem az ország, sem mi, sem senki, aki akkor élt és még most is él. De nem is lenne jó, ha olyan lenne, mert ha minden megrekedne az egyedfejlődés egy adott fázisában, akkor még mindig kovakővel gyújtanánk tüzet. Nyilván én is változtam: amikor bekerültem az Eddába, huszonhárom éves voltam, most meg negyvenhat leszek az idén. Baj lenne, ha az életfilozófiám ugyanazon a szinten rekedt volna. Persze, sokan kérdezik, hogy miért nem olyan a zenekar, mint a nyolcvanas években; szerintem ez azért van, mert az emberek nagy része életének egy bizonyos korában megszeret egy zenekart - többnyire tizenöt-tizenhat éves korában -, és amikor eltelik húsz-huszonöt év, feltámad bennük a nosztalgia: ugyanazt szeretnék hallani, mint akkor. De érdekes az is, hogy melyik generációnak az Edda melyik korszaka számít réginek. Aki ma negyven fölött van, annak a nyolcvanas évek eleje, mert akkor volt kamasz; a mostani tizenöt éveseknek pedig a mai. Érdekes, hogy kamaszok is járnak koncertekre, meg azok is, akik a nyolcvanas években voltak fiatalok; ők gyakran gyerekestől, sőt, unokástól jönnek. Minden korosztály a saját fiatalsága idején készült lemezekről szeretne több dalt hallani.

Sok olyan rajongótok van, aki „veletek együtt nőtt fel”?

Hogyne; többüket személyesen is ismerem. Végigkövettem a sorsukat, mikor megismerkedtek a jelenlegi férjükkel-feleségükkel, vagy megszületett a gyermekük, akit később már karon ülő korában elhoztak a koncertekre. Van egy srác, aki a nyolcvanas évek végén négy éves korában már a rajongónk volt, minden szövegünket tudta. Attila mindig felhozta a színpadra, és ott énekelgetett vele. Ez a gyerek ma már végzett a katonatiszti főiskolán. Magamon annyira nem érzem az idő múlását, de amikor meglátom ezt a srácot, akit négy évesen ismertem meg, és most már lassan harminc lesz; akkor kapok észbe, hogy úristen, mennyi idő telt el.

Mi fogja meg azokat az Eddában, akik most válnak a rajongóivá?

Szerintem az élő bulik hangulata. Az Edda életében fontosabb szerepet töltenek be a koncertek, mint a hangzóanyagok. Azok csak arra jók, hogy emlékeztessék az embereket az élményre. De a koncerteknek nagyon sajátos hangulata van, aki volt már, az tudja, miről beszélek. Minden egyes buli egy kicsit más; az nekünk is jó, hiszen változatos a hangulat. Ez függ attól, hogy milyen a műsor-összeállítás, hogy játsszuk a számokat, hogy kommunikálunk a közönséggel. Minden alkalom különleges. Egy zenész mondta, hogy minden este úgy kell kimenni a színpadra, mintha utoljára játszanál. Gyerekkoromban hallottam ezt a mondást, és nagyon megfogott - ezt vallom én is, és szerintem a zenekar többi tagja is.

Azért ki tudsz emelni egy koncertet, amin a legjobban éreztétek magatokat?

Persze, vannak olyan koncertek, amelyek valamiért emlékezetesebbek: a húsz év alatt, amióta a zenekarban játszom, jó pár ilyen volt. Az egyik legérdekesebb az volt, amikor a romániai forradalom után megnyíltak a határok a magyar zenekarok előtt, és el tudtunk menni Erdélybe játszani. Az az atmoszféra, ami akkor ott létezett, ma már nyomaiban sincs meg. Olyan felfokozott hangulatba került a közönség, és ezáltal mi is, hogy az elmondhatatlan. Emlékszem, Marosvásárhelyen játszottunk egy háromezer-ötszáz férőhelyes sportcsarnokban, ahol kilencezer ember volt jelen. A régi Beatles-filmeken látni ilyet; még a csarnok tetején lévő vastraverzeken is ültek az emberek, mint a verebek - fel sem mertem nézni: ha onnan leesik valaki, halálra zúzza magát. Mikor hazajöttünk erről a kéthetes turnéról, hetekig nem találtunk magunkra.

Egy mostani rockzenekarnak van esélye olyan sikereket elérni, mint a régi nagyoknak volt?

Nehezebb helyzetben vannak, az biztos. Annak idején, ha egy rockzenekar befutott az országban, az egész mást jelentett, mint ma. Sokkal kevesebb zenekar volt, és sokkal kevesebben jelentek meg a médiában. Aki akkor bekerült az újságba vagy a televízióba, és megjelent egy lemeze, az automatikusan „sztár” lett. Ha emellett valami maradandót alkotott, akkor megalapozta a jövőjét. Akkoriban azt mondták, hogy ha egy zenekar eléri fennállásának nyolcadik-tizedik évét, akkor már csak önmagát tudja elpusztítani, kívülállónak nem lehet. Ma olyan hihetetlen dömping van, havonta jelennek meg produkciók; nagyon nehéz egy dologra ráirányítani az ember figyelmét. Ha valaki mögött nincs elegendő promóció, akkor ismeretlenek maradnak, nem tudnak eljutni az emberekhez. Az élőben való koncertezés lehetőségei is sokkal rosszabbak. Akkoriban ez még szervezetten zajlott: megalakult egy zenekar, megjelent egy lemezük, és az akkor még működő Országos Rendezőiroda automatikusan rendezett nekik évi száznegyven vagy háromszáz koncertet. Ekkora számokról beszélünk. 1988-ban az Eddának százhatvanöt koncertje volt. A jegyárak alacsonyabbak voltak, az embereknek nem kellett azon gondolkodniuk, megengedhetik-e maguknak, hogy elmenjenek a koncertre. Ma egy koncert sem olcsó, és nem azért, mintha a zenészek gázsija lenne kifizethetetlen, hanem rengeteg járulékos költség van: a szállítás, a terembérlet - horrorisztikus összegekről van szó. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy például a Budapest Sportaréna napi bérleti díja öt-nyolcmillió forint. A plakátokkal is más a helyzet: ma már csak legális helyre lehet ragasztani, nincs olyan, mint a nyolcvanas években, hogy csak úgy felnyaljuk őket a falra, mint ahogy mi is tettük. Egyszer elmentünk a Balatonra turnézni, és előtte elvittünk oda egy autónyi plakátot, mi magunk főztünk csirizt, és éjszaka kiragasztgattuk őket mindenhova. Ha ezt valaki megcsinálná, olyan büntetést fizetne, hogy a fal adja a másikat.

Hiteles a mai rockzenekarok mondanivalója? Hiszen a lázadás egész mást jelentett a nyolcvanas években, mint ma.

Régen könnyebb volt a helyzet, az akkori társadalmi helyzet ellen lázadni hálás feladat volt. Ma mi ellen lázadjunk? Minden ellen lehetne, persze. Nem akarok a politikáról beszélni, de lehetne az ellen, sőt, az egész létezés ellen; ugyanakkor már annyi minden ellen lázadhatunk, hogy annak eredeti értelme elsikkad. Nagy igazságokat már senki nem tud kimondani. Ez egy tipikus magyar jelenség: a külföldi rockzenének sosem volt feladata nagy életigazságokat kimondani, hanem inkább a szórakoztatás volt a cél. Itt elvárták a zenekaroktól, hogy fajsúlyos mondanivalójuk legyen, politizáljanak, neveljenek a drogok ellen. Ha lefordítunk mondjuk egy AC/DC-dalszöveget, hasonló semmitmondó dolgok vannak benne, mint hogy „Állok a flippergép mellett, és látom, hogy milyen jó a segged” vagy „Ne hagyj el édes szerelmem, mert akkor nagyon szomorú leszek.”

Köszönöm a beszélgetést.

Még annyit elmondanék, hogy nagyon jó, hogy van egy ilyen rádió, ahol a rockzene központi szerepet kap. A kereskedelmi rádiók megpróbálják azt sulykolni az emberekbe, hogy a rockzene nem létezik, holott ez nem igaz, hiszen az egész világon jelen van, és nagyon komoly bázissal bír a mai napig. Csak bizonyos köröknek az az érdeke, hogy olyan aktuális trendi műfajok kerüljenek előtérbe, amelyekkel társítható egyes termékek eladása - és nagyon hosszan lehetne folytatni a témát.