Melyik volt a kedvenc ezek közül?

A legnagyobb váltás a Szombat esti láz volt. De úgy érzem mindegyik kellett ahhoz, hogy ne vérezzek el ebben a harcban. A Top of the Pops egy tét nélküli műsor volt, abból a szempontból, hogy előre megírt szövegeket mondtam, ami nem volt annyira bonyolult, meg lehetett ugrani könnyedén. Viszont meg kellett tanulnom, hogy mit jelent bent állni egy stúdióban, hogy kell állni a kamera előtt, mit kell mondani, figyelni a kollégákra, akik bent ülnek a vezérlőben… Munkafegyelmet és rendszert tanított, hogy egyáltalán hogy működik ez az egész. Ha ezt a Kölyökklubbal kezdem nem biztos, hogy sikerül megoldani. Az már egyel nagyobb feladat volt. Ott már beszélgetéseket kellett lebonyolítani, mivel élőszerű műsor volt. Nem volt előre megírt segítség, amit be lehetett volna tanulni, vagy készülni lehetett volna rá. Bár nem volt élő a műsor, de úgy vettük fel. Lehetett még hibázni, ha nagyon nagy gond volt, újra vettük. De tudtam, hogy se a kollegáim, se a magam idejével nem jó játszani és figyelnem kell. Ez is új dolgokat tanított, amit később már rutinnak nevezhettem. A Szombat esti láz számomra maga volt az álom. Az első szériában is dolgoztam szerkesztőként. Tíz évig versenytáncoltam, közel állt hozzám a nagyon sok szereplő. Ismertem a sztárokat, akikkel már dolgoztam együtt, a táncosok nagy részével pedig még versenyeztem is, és már akkor is jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez volt az első főműsoridős, élő, kiöltözős, szép ruhás adás, amiről álmodik egy ilyen korú lány, amire mindenki odafigyel és megmutathattam magam.

Egy élő műsor mennyi pluszt, mennyi izgalmat jelent?

Nagyon sokat. Igazából ezt nem lehet megszokni. A Reggelinél nem jelentkezik már stressz vagy izgulás formájában. Ott is van egy kellemes adrenalin lökete a dolognak, de korántsem akkora, mint egy ilyen grandiózus műsornál. Eleve a stúdióban több százan ülnek, óriási tér, rengeteg kamera, és maga a tudat, hogy milliók láthatják. Előfordulhatnak olyan helyzetek, amire nem lehet felkészülni. A lépcsőn való legurulás komoly félelme minden műsorvezetőnek. Ezekben a ruhákban, cipőkben úgy lejönni, hogy közben nem a lábam bámulom, hanem a kamerába nézek és még mosolygok is, nem könnyű dolog.

Emlékszel valami komolyabb hibára, amit te vétettél?

Nem tudom, mi számít komolynak. Egyszer korábban akartam lezárni a szavazást, és Andris szólt, hogy ezzel talán még várjunk. Apróságok mindig vannak. Nem úgy jön ki egy mondat, nem szerencsés a megfogalmazás. Amikor én azt érzem, hogy: „jaj, ezt nem így kellett volna”, lehet, hogy ez a nézőnek fel sem tűnik, engem viszont bosszant.

Ott voltam annak az adásnak a felvételén, amikor Stohl András elesett. Érdekes volt nézni, hogy először egy hatalmas ijedség ült ki az arcodra, majd mikor a kamerák kikapcsoltak jött a könnyekbe szökő nevetés.

Igen, hirtelen nem tudtam eldönteni a műsor közben, hogy azért pattan fel, mert iszonyú profi és közben halálosan fáj a lába, csak nem mutatja,vagy tényleg nem történt baj, és nem fáj neki. Ahogy Fábry feloldotta a helyzetet, és húzogatta a zoknit András lábára, ott már kiderült, hogy nincs baj és akkor már nagyon kellett nevetnem.