Miért volt ennyire meghatározó a mecénási tevékenység a reneszánsz korban?

A reneszánsz kor mecénási tevékenysége nagyban különbözött a maitól. Nem elsősorban arról szólt, hogy valaki felfedezett egy tehetséges művészt, és őt támogatta; hanem mondjuk építtetett egy palotát, és abba freskókat vagy képeket festetett - tehát nem feltétlenül a műgyűjtői tevékenység állt az előtérben. Például egy gazdag család vagy egy szerzetesrend a családi kápolnáját vagy templomát kidíszíttette a művészekkel - ma pedig egy kiállításon megismerkedik valaki egy festővel, tetszenek neki a képei, ezért úgy dönt, hogy támogatni fogja. Az, hogy valaki a szabad piacra termeljen, tehát, hogy üzletben árusítják a műveit, a tizenhatodik század előtt még nem volt jellemző. Onnantól kezdve, főleg a Németalföldön kezdett ez megjelenni.

A segítő szándék kevésbé határozta meg a tevékenységüket?

Kölcsönös együttműködés zajlott. Ezek az alkotások reprezentációs eszközként is szolgáltak; például a Mediciek a Via Largán (a mai Via Cavouron) lévő palotájuk pompáját is így tudták biztosítani. 1460 körül Benozzo Gozzoli megfestette a Háromkirályok vonulását és a Háromkirályok imádását a palota kápolnájának falára, és így, ha bárki belépett, láthatta, hogy ez egy tekintélyes család; főleg, hogy a családtagok portréi is helyet kaptak a falon. A korban az individuum nagyon fontos volt, a következő nemzedékek számára is példát akartak mutatni: a sok szép reneszánsz síremlék is ezen okból készült. A Sixtus-kápolnának is volt „propaganda célja”.

Kölcsönösen nagy szüksége volt egymásra a művésznek és a megrendelőnek. A leghíresebb Medicihez, Lorenzo il Magnificóhoz sokan fordultak, hogy ajánljon mestereket egy-egy megrendelés elkészítéséhez. De hogy megsajnáljanak valakit azért, mert szegény, de tehetséges, és ezért segítsék, az nem volt jellemző; bár természetesen néhány példa erre is akadt. Céljuk volt továbbá Firenze város dicsőségét Firenzén kívülre terjeszteni; a város gazdasági-politikai hatalmát is erősítette az a tény, hogy ennyi neves művészt adtak a világnak. Donatello Gattamelata vagy Verocchio Colleoni című szobra például minden tankönyvben szerepel, mindkettőt firenzei művész készítette; az egyik ma Padovában, a másik Velencében van. Mátyás királynak is Verocchio-domborműveket küldött Lorenzo de Medici. Filippino Lippi is kitűnő firenzei művész volt, aki bár nem járt Magyarországon, szintén kerültek ide művei. A corvinák jelentős része is firenzei kódexkészítő műhelyekből kerültek ki.

Medicieket minden művészettörténet-tankönyv említi. A vagyonuk miatt váltak az egyik legjelentősebb mecénáscsaláddá?

Tulajdonképpen a tizenötödik századi Firenzében nem is számítottak annyira jelentősnek. A tizenötödik és tizenhatodik századi Firenzét ugyanis szét kell választanunk, mert a tizenötödik században egy független, önálló köztársaságról, a tizenhatodikban pedig egy monarchiáról van szó. A kiállításon is elkülönül a két kor: egész más volt Cosimo il Vecchio, „Köszvényes” Medici és Lorenzo de Medici, vagy Alessandro de Medici herceg, I. Cosimo Medici herceg és fiai, I. Francesco de Medici és I. Ferdinando de Medici Firenzéje. 1494 és 1512 között ráadásul van egy intermezzo is, amikor Savonarola uralma alatt a Medicieket „kiebrudalják” Firenzéből.

A tizenötödik században voltak a Mediciekéhez hasonló fontossággal bíró mecénások is, gondoljunk csak a firenzei kora reneszánsz olyan alapműveire, mint Masaccio Adógarasa vagy Masaccio és Masolino freskói a Santa Maria del Carmine templom kápolnájában - ezeket egy Brancacci nevű kereskedő rendelte meg. Vagy ott volt a Strozzi, a Rucellai és a Pazzi család - utóbbiak a Mediciek nagy ellenségei voltak-, akik szintén fontos mecénások voltak: szinte minden névről egy-egy palota jut az ember eszébe. Ezeknek a családoknak megvoltak a saját kápolnái, sírhelyei, palotái, amelyeket művészekkel dekoráltattak ki. A Mediciek a bankár- és kereskedőoligarchiában a leggazdagabb és legnagyobb politikai befolyással bíró családnak számítottak; három olyan tagjuk is volt, akik intellektuálisan rendkívül magas szinten álltak, ízlésformáló szereppel bírtak; részt vettek különböző zsűrikben, ahol például szobrok helyes elrendezéséről vagy épületek terveiről döntöttek. Lorenzo de Medici asztaltársaságához tartoztak egyes filozófusok, irodalmárok, művészek; de olyan festményeket nem nagyon lehet mondani, amelyek megrendelése egyértelműen az ő nevéhez fűződne. Az idősebb Cosimo Medicihez, aki a tizenötödik század első felében élt, már köthetőek alkotások, például a San Marco kolostor kifestetése Frangelicóval. Nagyon sok olyan művészeti kezdeményezés is volt, melyet meghatározott céhek kollektíven finanszíroztak, mint a Calimala, a kereskedők vagy az Arte del Cambio, a bankárok céhe.

Hány műalkotás keletkezett a Mediciek megrendelésére?

Pontos számot nem tudok mondani; de semmiképpen sem több, mint a tizenötödik század többi, hasonlóan vagyonos családja esetében. A Mediciek „csak” annyiban különböztek, hogy ha a leggazdagabb és legbefolyásosabb családként kapcsolatba léptek egy művésszel, és megrendelést adtak neki, felkeltették más családok érdeklődését, akik később szintén rendeltek az adott alkotótól műveket. A tizenhatodik században a köztársasági intézmények megszűnésével és a nyílt diktatúra kialakulásával megjelentek az udvari művészek, mint például Agnolo Bronzino: nem volt a Medici családnak olyan tagja, akinek a portréját ne festette volna meg. Látható a kiállításon Bronzino I. Cosimo Medicit vértezetben, mogorván ábrázoló portréja, amelyen Medici mintha azt mondaná: „Rettegjetek csak tőlem, annál jobb!” - ez több tucat példányban is elkészült. De említhetnénk Benvenuto Cellini szobrász- és ötvösművészt, Bernardo Buontalentit vagy Baccio Bandinellit is, akik szintén erősen kötődtek a családhoz. Utóbbi például kapott egy olyan megrendelést a Mediciektől, ami fél életére megoldotta anyagi problémáit: a Firenzei dóm kórusát vette körül márvánnyal, amelyet domborművekkel díszített - ebből is láthatunk egy részletet a tárlaton.

Mi alapján válogatott a kiállítás?

Kétszáznyolc mű van kiállítva, ebből tizenhárom a saját gyűjteményünkbe tartozik, a többi elsősorban firenzei, toszkánai, valamint római és pármai gyűjteményekből származik. Pármából kaptuk például Leonardo egyik vázlatos festményét, az egy kócos nőt ábrázoló Scapiliatát is. A kiállítás szervezésekor az egyik szempont az volt, hogy minden műfaj érvényesüljön: a festészet, a szobrászat, az ötvösművészet - láthatunk ereklyetartókat, kódexeket, kelengyeládákat, majolikatárgyakat is. Olyan darabok is vannak, amelyek nem a Mediciek megrendelésére készültek, hanem maguk is vásárolták őket, a műgyűjteményük részei voltak: ide ókori tárgyak is tartoznak. A másik szempont az volt, hogy legyenek nagy nevek mint Andrea del Castagno, Piero del Pollaiolo, Paolo Ucello, Filippo Lippi, Domenico Ghirlandaio, Sandro Botticelli, Jacopo Pontormo, Leonardo vagy Raffaello. Az ötvöstárgyak között van olyan pásztorbot, amely egyben a Mediciek egyik emblémája; itt van Toledói Eleonóra, I. Cosimo Medici feleségének egy piros bársonyruhája; valamint különböző pénzérmék is - rendkívül változatos az anyag.

A kiállítás koronként három szekcióra oszlik: a tizenötödik századi rész első szekciója a gazdasági környezetet, a második a Mediciek felemelkedését, a harmadik a Mediciek korának művészetét; a tizenhatodik századi rész első szekciója a pápák, hercegek, királynők világát, a második az udvari életet és művészetet, a harmadik pedig a toszkán hercegek és nagyhercegek nevéhez fűződő, részben megvalósult építészeti terveket, elképzeléseket mutatja be.